Kellemes hangulatban indult az óra. Tél volt, korán sötétedett, de a gyertyák körülöttünk aranyfénybe vonták a termet. Behunyt szemmel körbeálltunk, és végiggondoltuk magunkban, hogy milyen érzésekkel érkeztünk…

És elkezdődött a tánc.

Puhán, lassan, szabálytalan mozdulatokkal táncoltuk be a teret. Tánclépéseinkkel a nőiség formáit hol merészen kitárulkozó, kihívó, hol szende, olykor pedig odaadó mozdulatainkkal éltük meg. Az egyik pergőbb ritmusú dal által amazonokká váltunk, hogy aztán a következőben teljesen felajánljuk magunkat a dallam erejének. A gyorsabb részeket lassabb zene és lágyabb mozdulatsor követte, tökéletes harmóniában. Mert a harmónia éppen a változásból fakad. Nem a mindenáron utat törőből, hanem abból, amelyiket a föld táplálja, de az Ég vezeti az útját. Örök körforgás, amely mégis máshová érkezik, mint ahonnan elindult és így válik gazdagabbá az ismétlődésben.

A záró meditációban a dolgok a helyükre kerülnek. Rossz érzéseink távolinak és aprónak tűnnek, jó érzéseink pedig megerősödnek, és egész lényünket átjárják.

Az óra után kellemes bizsergést és jóleső fáradtságot érzek a testemben.  A többiekkel való közös teázás megnyugtat, ellazít. Feltöltődve, örömmel indulok, mosolyomat – a gondok helyett – hazáig viszem magammal.