Drága Zsofkám! 

A születésnapjaitok mindig előcsalogatnak régi emlékeket, ilyenkor kicsit újraélem azokat az időket, amikor még kicsik voltatok.
Egy emlék 1988-ból, az első tengerparti nyaralásunk, első találkozásotok a tengerrel. 36 órás utazás, vonaton zötykölődés, buszon tömörülés után végre megérkeztünk Nessebarba. Késő délután volt, mire le tudtunk menni a tengerpartra. Az égen sötét felhők gyülekeztek, a tenger hullámzott, a parton egy lélek sem volt rajtunk kívül. Iszonyatosan nagy izgalomban voltatok, alig vártátok, hogy bemehessetek a vízbe. Hogyan is tilthattam volna meg akkor, ott, annyi lázas várakozás után, hogy legalább egyszer aznap megmártózzatok? Annyit tehettem csupán, hogy elmondtam, vihar közeleg, csak a víz szélén lehet egy picit megmártózni, majd fürdünk egy nagyot másnap, amikor ismét jó idő lesz. Felhúztad az úszógumit, és a Rád jellemző eufóriával vetetted bele Magad a habokba. Egy perc sem telt bele, mire észbe kaptam és már csak annyit láttam, hogy távolodsz, hogy a hullámok egyre beljebb és beljebb sodornak. Nem ért le a lábad, nem tudtál kifele jönni, kiszolgáltatottan hánykolódtál a víz szeszélyének kedvére. Abban a pillanatban, ahogy felmértem a helyzetet, utánad vetettem magam. Úsztam, úsztam, csak úsztam, de Te még inkább távolodtál. Nem tudom, hány perc telhetett el, csak azt a jeges rémületet érzem ma is, amit akkor ott átéltem. Hogy távolodsz, és nem tudlak elérni. Még erősebb karcsapásokkal tepertem feléd, míg egyszercsak nagy nehezen el tudtam kapni az úszógumidat. Kihoztalak. Ti talán abban a pillanatban nem is érzékeltétek a pillanat súlyát, a helyzet veszélyét. Csöndben megtörölgettelek és komótosan visszasétáltunk a szállásunkra.
Nem tanultam meg úszni, sem előtte, sem utána, soha nem tudtam. Aznap viszont biztosan leköröztem valamennyi olimpiai úszóbajnokot.
Drága Zsófi-Baba! Gyönyörű ajándék vagy Te a Sorstól. Isten éltessen, vezérelje utadat, hogy hosszú évtizedekig beragyoghasd mindnyájunk életét! Nagyon szeretlek: Mamid