Nem cél a negatív hozzáállás elemezgetése, túlhangsúlyozása, hiszen a legtöbb szülő pozitív, és maga is erőt ad a gyerekének, sőt, olykor az edzőnek is. Ezért is maradt ki ez az elemzés a könyvből. Mégis érdemes felismerni a tipikus problematikus szülői magatartásformákat, mivel így beazonosítva a problémát, már könnyebb a megoldás megtalálása is.

Autokratikus szülő.

(Budavári Ágota sportpszichológus kategóriái)

Ő, az a szülő, akit az edzők is nehezen viselnek el. Mindent kontrollál, mindent dominál és gyakran elégedetlen. Felveszi videóval a meccset, és otthon kielemzi. Rávilágít a gyerek minden hibás mozdulatára. Felhívja az edzőt és elmondja, hogy mit kellett volna másképpen csináljon. Kifejezi nemtetszését, hogy miért dicsért, amikor a gyerek lepasszolta a labdát, ahelyett, hogy rúgott volna egy bomba gólt. Meg se hallja, hogy az edző azért dicsérte meg a fiát, mert pont azt az utasítást adta, hogy passzoljon, és ne kapura lőjön.

Az igazán fájdalmas az, amikor az autokratikus szülő a gyermeke nélkül, esetenként a gyerek érdeke ellenébe dönt, figyelembe se véve az edző véleményét. Edző barátom, talán ezeket a helyzeteket viseli el a legnehezebben.

Felhív az apuka, hogy ha nem teszem be a gyereket a bajnoki meccsen a kapuba, hanem csak holmi vacak Bozsik tornán védhet, akkor Ő viszi innen a fiát máshova.

De, kedves apuka, a fia most hétvégén két meccsen is nagy kapuban fog védeni, mint első kapus, rengeteget tanul majd belőle…

Meg se hallja, bontsuk fel a szerződést!

De, apuka, felbonthatjuk, akkor a fia járhat ugyan máshol edzésre, de fél évig nem védhet mérkőzéseken!

Ez őt nem érdekli.

És az érintett fiatalember?

Ott zokogott a kádban egész este.

A diktatórikus szülő a saját gyermekét folyamatosan alárendelt helyzetbe kényszeríti, a gyerek állandó nyomás alatt él. A gyerek azt éli meg, hogy ebből a helyzetből nincs menekülés. Rendszerint nem tudja, nem meri senkivel megbeszélni a problémáit. Magányossá válik, és megjelennek az állandó stressz következményeként a testi tünetek is: hasfájás, körömrágás, fejfájás. Hangulata is változó lesz, időnként előfordulhatnak dühkitörések. Jellemző, hogy ezek a gyerekek, akik a szülő közelében szorongó, félénk arcukat mutatják, az iskolában vagy a sportpályán agresszívekké, szemtelenné válnak.

Ez a fajta szülői magatartás általánosan megnehezíti a gyerekek önállósodási folyamatát és személyiségfejlődését. Különösen nehéz helyzeteket teremt a sportban. Az autokrata szülő gyereke gyakran küzd önértékelési problémákkal. Ebből következik, hogy a kulcsfontosságú pillanatokban nem képes fókuszálni. A kudarctól való félelem, vagy a túl erős érzelmek, indulatok megakadályozzák ebben.

Ez a fajta negatív attitűd igen gyakori. Mivel hiszek a valódi történetek erejében, következzen egy újabb példa, amit egy ökölvívóedző osztott meg velem:

„A srác, akiről szó van, tizenkét éves, bár fizikumát tekintve, akár tizenhat is lehetne. Serdülőcsoportban versenyzik, messze a legerősebb az edzéseken. Apuka börtönviselt, most vállalkozik, saját bevallása szerint „Csibész”. Csináljatok ebből a gyerekből bajnokot, mondta, amikor lehozta edzésre. A fiúval, nevezzük Tibinek, sok gond volt. Ha olyanokkal kellett küzdeni, akik nem voltak elég ügyesek, testi erejét kihasználva, győzött és bátornak tűnt. Viszont, ha ügyes, technikás fiúval mérkőzött, akkor elszállt a bátorsága és a helyzeteket hazugságokkal kezdte kivédeni, hogy nem hozott kesztyűt, hogy fáj valamije, hogy otthon maradt a fogvédője. Megtaláltam a fogvédőjét és kitettem az asztal közepére. Tibi, látszólag kereste a fogvédőt, mondtam, hogy ott van az asztalon. És lám, ahogy odanéztem, már nem volt ott. Képes volt a saját fogvédőjét visszalopni, csak hogy ne kelljen kesztyűzni.

Apuka erről semmit sem tud, mert én tudom, hogy szigorú és megverné a fiát. De, mindenkinek elkezdte terjeszteni, hogy a fiát külön edzésekre kell vinnie, mert nálunk nincs ellenfele.

Egy versenyre eljött nemrég, mondtuk, hogy ne jöjjön a ring közelébe, mert akkor Tibi rá fog figyelni. Nem bírta ki, odarohant, és akkor már Ő irányította a fiát, amit mi tehetetlenül néztünk. Elkiabálta magát, hogy előre, amikor hátra kellett volna lépnie Tibinek, és szó szerint leüttette a saját fiát. Mérges lett, remélem, saját magára, de velünk kiabált.

Azóta nem jött Tibi edzésre.

Ez a történet nagyon összetett, hosszan lehetne elemezni. Csak néhány szempont:

• Feltételezhető, hogy az apa, saját életútját akarta megkoronázni (legalizálni?) a bajnok fia által.
• Feltételezhető, hogy apuka otthon is agresszív volt, verve nevelte a fiát, akinek meg kellett hunyászkodni a fizikai tekintély előtt. Ez ütött vissza az edzéseken.
• Feltételezhető, hogy az apa-fia kapcsolatban nem volt jellemző az őszinte kommunikáció.
• Feltételezhető, hogy az otthon elfogadott, un. csibész megoldások, Tibi számára is valós stratégiákká váltak a kudarc kerülés érdekében.
• Feltételezhető, hogy az említett mérkőzésen történtek komoly tükröt mutattak apának és fiának arról, hogy a viselkedésük a ringben nem sikeres.

Persze felmerül az a kérdés is, hogy az edzőknek mit lehetett volna másképpen cselekedni? Volt-e egyáltalán eszközük arra, hogy távol tartsák az apát a ringtől? Valószínű, hogy ez ott nem volt lehetséges. Egy ilyen helyzet, lehetne akár fordulópont a szülő magatartásában, módot adhatna egy őszinte beszélgetésre az edző és a szülő között. Sajnos, ez ritkán történik meg. Nagyon ritkán. A szülő szerepe gyakran végzetesen meghatározó jelentőségű. Ez a sportban sincs másképpen, mint az élet más területein. Az apa a probléma része, és nem is akar a megoldás része lenni.