A múlt héten egyik neves egyetemünk – nem számít, melyik – országos hatáskörű továbbképzést szervezett különböző, magasan kvalifikált szakemberek számára. Ezekre a képzésekre rendszeresen sor kerül, nyilván szükséges is, hogy az érintettek ne maradjanak le a legújabb eredményekről, és munkájukat mindig az adott időszak lehető legmagasabb színvonalán végezhessék.

A képzés nagy érdeklődés mellett három napon keresztül folyt, előadást tartott az egyetem minden fontos oktatója. Az oktatók rendkívül felkészültek voltak, az előadások olyan magas színvonalat képviseltek, hogy a legnagyobb ínyencek is megnyalhatták utána valamennyi ujjukat. A pulpituson a legnagyobb elmék váltották egymást, és láthatóan kialakult valamiféle verseny, amelyben mindenki a legjobbját akarta nyújtani, ezzel együtt pedig learatni a legtöbb babért.

Kétség nem fér hozzá, hogy mindez sikerült is. Egy dolog viszont valószínűsíthető: kevesen, nagyon kevesen voltak a hallgatók közül, aki valami gyakorlatban hasznosíthatót vitt volna magával haza. A többség  le volt ugyan nyűgözve, de üres kézzel távozott. Ha az lett volna az előadók célja, hogy mozgósítsák a hallgatóságot, alaposan mellélőttek volna. De még csak a szándék sem irányult erre. Mintha a tudás arra lenne jó, hogy a saját kiválóságunkat bizonyítsuk vele és általa.

„Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!”

A célunk, ha nevelni akarunk, ha fejleszteni akarunk, ha segíteni akarunk, nem lehet más, mint hasznosítható tudást átadni. Cselekvésre mozgósítani, és elérni, hogy a megfelelő cselekvés a megfelelő irányba meg is kezdődjön. Hitet kell tudnunk plántálni a hallgatóba, hogy neki is sikerül, hogy érdemes erőfeszítéseket tegyen, és ha áldozatokat hoz, az is meg fogja érni. És ha ezt tesszük, már csupán egy dologra kell figyeljünk: nem csaphatjuk be!