Hol volt, hol nem volt....

Nem vagyok érzelgős, ezt sietek kijelenteni. A történet a saját történetem, velem történt, ma, tehát nem valamikor a homályba vesző messziségben. Valakitől azt hallottam a napokban, hogy ma is cselekszenek jót az emberek, többet is, mint hinnénk, és többet, mint amennyi gonoszság történik a világban. Ezért élünk ma is, kegyelemből.

Néhány éve már, hogy fontolgatjuk Hajnalkával, hogy veszünk egy szobabiciklit. Neki volt rá mindinkább szüksége a térde miatt, tettünk is tétova lépéseket, hogy kiválasszuk a megfelelőt, de hiába. Valahogy elhalogattuk. Aztán, az orvosi kontroll szigorú szava hatására, miszerint nekem magamnak is tekernem kell valamennyit minden nap, Hajnalka elhatározásra jutott. Ahogy azt minden áldott asszony cselekszi. Saját magáért nem, de a szeretteiért azonnal.

Így aztán föltettük a Facebookra a felhívást: „Vajon van-e valakinek megunt, használaton kívül került, de jó állapotú szobabiciklije, amitől hajlandó lenne bizonyos anyagi ellentételezés árán megválni?”

Egy barátunk, általunk igen tisztelt barát, az ercsi Tiszteletes Úr ajánlotta a sajátját, amit nem használ, és ahogy mondta:

• … és szerintem nem is fogom.

Elhoztuk hát a bringát, egy csillivilli spinnig biciklit (a kép nem illusztráció), és használatba is vettük. Kérdeztük az árat, de a válasz kurta volt megint, pedig a Tiszteletes Úrra nem jellemző a szófukarság.

• Inkább használja egészséggel! Aztán akár tovább is lehet ajándékozni.

Ennyi a történet. Talán hétköznapi eset. Talán annak is kéne lennie. Talán az is, csak én találkozom ilyesmivel a kelleténél ritkábban. Én tudom, hogy az ercsi Tiszteletes Úr hatalmas gyűjtést rendezett a nyáron a Kárpátaljai magyarok számára (és talán ukránok számára is), de ezt a bicajt a sajátjából adta, mint az özvegyasszony a két fillérjét, amit a perselybe dobott. És ahogy ezt Jézus sem tudta szó nélkül hagyni, én sem tudtam. Elmondtam hát.