Pár napja két srác kést tartott a torkomhoz és elkobozták amim volt.

Csak álltam éjjel a Corvintető előtt az utcán, a legragyogóbb LG Shine telefonon próbáltam valakit elérni, a madarak csicseregtek, a hold fényesen ragyogott, a 8. kerületi hajléktalanok békésen horkoltak, talán még a városi szmog is illatosnak hatott, amikor befordult a sarkon a két dühöngő, habzó szájú őrült. Ekkor erős szél támadt, felhőszakadás, villámlás, hurrikán, orkán, jégeső, Augusztus 20.-a, sáska invázió, békák hada, és még a közeli vulkán is kitört. Mindez mit sem lassított a két vérszomjas fenevad tempóján, akik amint oda értek hozzám, előkapták fényes, Tarantinót is megszégyenítő szamuráj kardjukat, és két oldalról közrefogtak. Bár az én zsebemben is ott figyelt a székely bicska, valamiért megszántam e két bolondot, és megkegyelmeztem szánalmas kis életüknek. A magasabbik srác ekkor tüzet hányt, majd köhögve hozzátette: „Ide a lóvét, kisanyám.” Én kuncogva előadtam, hogy nincs nálam, hisz csak telefonálni ugrottam ki. Ó, én bolond! Ekkor a másiknak gonosz fény csillant vörös szemeiben, és észre vette csodás értékemet, melyet bal kezem markolt görcsösen. Én bezzeg oda nem adtam volna semmiért, de miután megfenyegetett, hogy a Mango cipőmet is lecibálja rólam, majd eladja az ócska piacon fillérekért, kénytelen voltam engedni, és végig néztem ahogyan lassan, kicsúszik a kezemből a fényes, tükörfelületű, nem túl okos, de annál szebb mobilom, egyenesen a gonosztevő hosszú, éles karmú ujjai közé. A tolvaj vigyorgott, sárga fogai elvakították a világtalant is. Ekkor a sarkon befordult a különleges kommandó 24 tagja, és miközben „Rebekáért, és a hazáért!” ordítva fegyvert fogtak a vérszívókra, azok kitárták ébenfekete szárnyaikat és letarolva a környező épületeket, felemelkedtek a magasba. Elrepültek, ki tudja hová, talán egy bolygóra mely telis tele van LG Shineokkal, táskákkal, cipőkkel, pénzzel, és maradék biztonságérzetekkel.

Nah jó, talán egy kicsit túloztam. Mint a Kabarczok úgy általában. Az igazság az, hogy nem két dühöngő őrültről volt szó, hanem két abszolút jól öltözött (vagy ha a pontos rendőrségi jegyzőkönyvet akarom idézni: „25 év körüli, kb.180-185 cm magas, erős testalkatú, fehérbőrű férfiu, haja sötétbarna, rövidre vágott, zselézett, világoskék szemű. Különös ismertető jelet nem láttam rajta, arcszőrzetet, szemüveget nem viselt. A másik személy szintén 25 év körüli, kb.175 cm magas, sötét hajú, fehérbőrű”), még szimpatikusnak is mondható srácról, akiből ki nem nézné az ember, hogy előkap egy pillangókést, és egyszerűen kicsavarják a kezemből az egyetlen nálam lévő materiális értéket. Tényleg volt nálam egy bicska, de az alatt a tizenöt másodperc alatt meg se fordult a fejemben, hogy elővegyem. Csak meredtem a kést rám tartó srác világoskék, jéghideg szemeibe, és leblokkoltam. Két másodperc után tudatosult bennem, hogy meg se kottyanna neki leszúrnia engem, és pár másodpercig szentül hittem, hogy ez is fog bekövetkezni. Ezeknek a srácoknak már rég nincs erkölcsi önérzetük, és már réges rég nem a telefon miatt rabolnak.  Ott álltam kiszolgáltatva, tehetetlenül, és dühösen. Hogy jön valaki ahhoz, hogy nekem jöjjön, rám tartson egy kést, megfenyegessen, kiraboljon, félelemmel töltsön el, és egyáltalán ezt tegye velem? A srác nem hányt tüzet, nem akarta elvenni a cipőmet, csak annyit mondott „Ezt most elvesszük.” Mintha alanyi joga lenne hozzá. És nem jött a különleges kommandó, életüket kockáztatva értem, csak egy kisebb turista csoport, akiknek láttán ezek a gyávák elfutottak. Futottak, egyszerű lábakon, nem is repültek. Mégis, pár percre rá már árkon bokron túl voltak.

A másnapomat a rendőrségen töltöttem. Nézve a mellettem ülő édesanyámat, aki az aggódástól reagálni is alig tudott, ráébredtem, hogy hihetetlen nagy mázlista vagyok, hogy egyáltalán élek!  Egy karcolás nélkül megúsztam, még a frizurám is tökéletes maradt, sőt még a sminkem sem folyt el, hisz nem volt igazán okom sírni. Egy telefon pótolható, egy élet nem. Persze megijedtem, persze dühös voltam, persze szomorú, de mindez szertefoszlott, amint ténylegesen belegondoltam, hogy mi lehetett volna a „legrosszabb eset,” amit a késő esti hírekben közöltek volna, és sok ember borzadva emlegetne még hetekig. „Hallottatok a lányról, akit…,” „Ki képes ilyet tenni…,” „Én tuti nem megyek arra a helyre, hisz azt a lányt is…”

Milyen sebezhetőek vagyunk, mi emberek! Elég egy kés, nem is szamuráj kard, ahhoz hogy leblokkoljunk. Esküszöm, csodálom Uma Thurmant. Bár lehettem volna én is ő, ebben a helyzetben! De nem. A valóság valahogy sokkal egyszerűbb. Sokkal gyengébbek vagyunk. Sokkal gyávábbak. Sokkal gyerekesebbek. Én biztos voltam benne, hogy velem sose történhet ilyen. Kemény csaj vagyok, simán ágyékon rúgom a csávót, kitöröm a csuklóját, megkötözöm, és hívom a rendőr barátaimat, és én leszek az éjszaka Bat(wo)man-je. De nem így történt, inkább hasonlítottam Malackára, mint egy szuperhősre.

Ekkor eldöntöttem, hogy nem engedek a szörnyű utóérzetnek. Nem lesznek hallucinációim, nem lesznek rémálmaim, és nem fogok azon agyalni, hogy miért pont én. Megtörtént, vége, ez az emlék is a múlté. Isten megtartott, nem engedte, hogy bármi bajom essen. Én haladok tovább, csinálom a dolgom, olyanokat amik sokkal fontosabbak annál, mint egy rossz emlék. Büszkén vagyok Malacka, mert ha már ez történt velem, a lehető legjobban sült el a szituáció. És igen, egy kis meseturbóval, még a gyerekeimnek is ezt fogom mesélni:)