Ma Mindenki megdícsért, hogy milyen jól nézek ki. Pedig rémes reggelem volt.
Először is, 8-kor csörgött az órám, amit, ha ilyen korán kell kelnem, eleve lenyomok. 10-kor ébredtem megint, ezért az első programomat lemondtam, a másodikat elcsúsztattam. A kávém beleborult a fürdőkádba, zoknival léptem a tócsába, majd a hajszárítót konnektorostul húztam ki a falból. Ez persze már elég jel volt ahhoz, hogy elhagyjam a lakást, így vadul futni kezdtem, hogy elérjem a hévet.
És ott kezdődött minden.
Épp a hajamat igazgattam az alagútból visszatükröződő ablaküvegben, amikor mögöttem megszólalt egy hang: ne aggódj, jól nézel ki. Rámosolyogtam. A metrón, úgy tűnik már derűsebb hangulatban lehettem, ugyanis egy idős néni megkérdezte, hol vettem a a sapkám, mert rendkívül jól áll. Rá is mosolyogtam, de nem igazán értettem, mit eszik rajta, ugyanis elinduláskor a párom régi horgászsapkáját tudtam csak felkapni, amin elöl átlátszó műanyagból készült szemellenző, a tetején szellőztetést szolgáló propeller, két oldalán pedig anyukám által kötött kutyafülek találhatók. Egyébként pecázáskor valóban nem áll rosszul, már a páromnak, de nekem? A metrón...
Az Astoria és az Egyetem tér között gyalog közlekedtem a jéghideg hófúvásban, amikor hirtelen kisütött a nap. Hogy higyjek a szememnek, meg kellett állnom egy pillanatra, amikor is egy kisfiú lépett hozzám és a kezembe nyomott egy gombóc fagyit. Úgy ahogy volt, tölcsér nélkül. Először azt hittem, hógolyó és játszani akar, ezért hozzávágtam, csak aztán olyan furán ragacsos lett a kezem. Bocsánatot akartam kérni, de egyáltalán nem haragudott, csak megkérdezte: Te anélkül is olyan szép vagy, nem adod nekem a sapkád? Ennek a szerencsének köszönhetően emberi kinézettel folytathattam utamat, immár a nyári melegben.
Mielőtt beértem volna az egyetemre, - ahová egyébként két évvel ezelőtt nem vettek fel, csak kedvtelésből be szoktam járni az általam érdekelt előadásokra, és néha a vizsgákra is elmegyek próbaképpen, - betérem a kedvenc kávézómba. A pincér elémsietett, és miután megdícsérte a kabátomat, hogy milyen szépen illik a szemfestékemhez, közölte, hogy sajnos most már csak Brad Pitt asztalánál van hely, de ne aggódjak, mert egyedül van és már szólt neki, hogy valószínűleg a hely szűkössége miatt le kell majd ültetnie mellé valakit. Miután Brad is végigdícsérte a felső ruházatomat, gyorsan lehörpinettem a kávémat, hogy legalább az egyetemi előadásra odaérjek időben.
A tanár ugyan késett pár percet, de rögvest kiosztotta az Indexeket, a legutóbbi vizsgajegyekkel aláírva és örömmel konstatáltam, hogy az enyém ötös lett. Ennek annyira megörültem, hogy csak már jóval az óra után tűnt fel, hogy egyáltalán hogy lehet nekem Indexem, de hamar megnyugodtam, mert az elmúlt két évben minden tárgyból jelesre vizsgáztam.
A reggeli apró kellemetlenségek nyoma nélkül, széles mosollyal az arcomon folytattam utamat, vajon mi jó történhet még velem a mai napon? Rájöttem, hogy a legjobb, ha a vágyaimra koncentrálok, hátha ugyanígy beteljesülnek. Először kedvenc városomra, Párizsra gondoltam, és találtam is egy oda szóló repülőjegyet a zsebemben. Aztán arra, hogy milyen jó lenne, ha Anyukám boldog lenne, és kaptam egy mms-t Tőle, amin mosolyogva integet. Aztán arra, hogy bárcsak az egész családom azt tehetné egy pár pillanatig, amit a legjobban szeretne, mire mindenki hirtelen ott termett és megölelt. Aztán együtt azt kértük, ne legyen betegség a Földön. És mindenki meggyógyult.
Hirtelen elgondolkodtam, de csak egyetlen pillanatra. Mi van, ha ez az egész nap csak egy álom?
Abban a pillanatban az ágyamban találtam magam, az óra 10-et mutatott. Az első programomat lemondtam, a másodikat elcsúsztattam. Mikor a kávém beleborult a fürdőkádba, már mosolyogtam. Amikor vizes lett a zoknim, nevettem. És amikor a hajszárító ismét kirántotta magával a falból a konnektort, már tudtam, nem álmodom.
Most kezdődik minden.
