Barbara nyelvtanár. Németet tanít egy főiskolán. Civilben két kicsi gyermeket nevel, és egy férjet igyekszik irányítani, utóbbit kevés eredménnyel.

Amúgy ők az ideális család. A férfi mérnök, nem keres rosszul, de persze sokat dolgozik, alig van otthon. Ezt nem nagyon bánja, imádja a munkáját, büszke rá, akár csak a nagy presztízsű cégre, ahol középvezető, és persze büszke a pozíciójára is. Ha a perspektívákat is nézi… nos, azt nem nagyon nézi. Jobb a békesség.

A gyerekek szenzációsak. Egy kisfiú és egy kislány. Két csillogó, rajongó szempár, tehetség, a jövő ígéretei.

A családi image abszolút rendben.

Lakás, autó, hitelképesség. Semmi sem hiányzik. Vagy mégis?

Barbarára időnként rátör a bizonytalanság. Valami kétség. Nem súlyos, nem komoly. Elkergethető.

– Velem lehet a baj – gondolja. Pedig nem. Vele nincs baj. És nincs baj Mariannal sem, a barátnőjével, akivel együtt dolgozik a tanszéken. Talán egy kicsit többet beszél, mint kéne. Vagy talán másról kéne beszélnie.

Mariann álmodozó. Kicsit kótyagos, kicsit feledékeny, soha sincs itt egészen.

–        Csináljunk már valamit! – ez a szavajárása.

–        De hát mit?

–        Valamit! Valami értelmeset. – szeme a távolba réved, és nem lehet kivenni, belőle mire gondol. Semmi konkrét. Semmi konkrét, csak a nyugtalanság. Hát barátnő az ilyen?

–        Csináljunk már valamit! – Barbara néha erre ébred álmából. É az utóbbi időben mind nehezebben alszik vissza. – Velem van baj – motyogja magában. – Én is álmodozom.

Aztán az egyik éjszaka nem is tudott már visszaaludni. Ábrándok rohanták meg, és szavak, értelmetlen szavak tolakodtak elő. Ilyenek, hogy szabadság. Meg boldogság, és öröm. És ilyenek is, hogy magány, és taposómalom, és elszáguldó évek. Pár percig a szorongás és az ábrándozás határán ébredezett, aztán győztek az ábrándok.

Elképzelte, hogy mi lenne, ha másképpen élhetne. Hiszen nem mindenki él így, ahogy ő. Vannak, akik azt csinálnak, amit szeretnek csinálni. Tovább alszanak, kényelmesen reggeliznek, társasággal ebédelnek, kipróbálják a táj masszázst. Kreatív a munkájuk, és nem szól bele valami idióta. Lesz egy kis izgalom, változatosság. A Lili például minden hónapban elutazik búvárkodni a férjével. Olykor többször is. Persze nekik nincs gyerekük. A Tóthék síelni járnak. Azoknak meg már nagyok a gyerekeik.

–        Majd ha az enyémek is nagyok lesznek – nyugtatta magát, de hiába. – Hány év még addig?

Eszébe jutott annyi minden. Ötletek és akadályok vegyesen. Aztán eszébe jutott Mariann.

–        Csináljunk már valamit!

És reggelre kész volt a terv. Összefognak Mariannal, és Nyelviskolát alapítanak. Mariann ért is hozzá, jó is lesz vele dolgozni, dőlni fog a pénz is. Minden meg fog változni.

–        Soha többé nem leszek kiszolgáltatott! A magam ura leszek! Nekem nem fog parancsolni senki! Nem fognak ugráltatni! Valaki leszek! Győztes! Jaj, csak Mariann benne legyen!

És Mariann benne volt. Azonnal elkapta a lelkesedés. Sírtak, ugrándoztak örömükben. Jöttek az ötletek egymás után, alakultak a tervek, röpült az idő.

Ez tegnap volt.

Az éjszakát Barbara ismét ébren töltötte. Sírt, de nem örömében. Éppen lefekvés előtt szólalt meg a telefon, a főnöke hívta.

Most Mariann üvöltözik vele. Nem hall minden szót, alig figyel. Sajnálja, de nem tehet mást. Talán majd máskor lesz meg az a nyelviskola. Őt most beiskolázzák két évre, mert a főiskolán átszervezik a tanszéket. Nem lesz német oktatás, tolmácsképzés lesz, ahhoz pedig kell, hogy valaki megszerezze a képesítést! Nem utasíthatja vissza! Most nem. Családja van, gyerekei, lakás, autó, hitelképesség. A főnök megígérte, hogy legalább tíz évre tuti az állás. Mit nem ért Mariann? És miért kiabál? Ő már döntött.

És valóban. Barbara eldöntötte, hogy elsőbbséget ad a kényszernek. Most mindenképpen. Hogy lesz-e máskor ereje ellenállni? Talán kiderül. Ha lesz máskor. Vele van a baj?

Mariann abbahagyta az üvöltözést, csendesen sír. Siratja elveszett barátnőjét. Hiába. Az ördög a részletekben van.

Ilyen az élet. Vagy mégsem?