– Néha megkérdezném Istent,
ha látja, mennyi a bűn a világban,
miért nem tesz valamit?
– És miért nem kérdezed meg?
– Mert attól tartok,
Ő is megkérdezhetné
ugyanezt tőlem.
Tegnap betörtek a lakásunkba. A 19 éves lányom otthon volt, látta a készülődést, tehetetlen rémületben telefonált a szobájába húzódva. Nem tudhatta hányan vannak a támadók, mik a szándékaik, ha megzavarja őket, mi történhet. Félt. Aztán összeszedte a bátorságát, elkiáltotta magát, és a betörők elmenekültek. A rendőrök 4 perc alatt kiértek, de már nem akadt tennivalójuk.
Följelentést tettünk. A rendőrség folyosóján mások is várakoztak, hozzájuk is betörtek. Náluk sem az első eset. Tehetetlenek, ők is félnek.
Este ébren forgolódtam az ágyamban, nem tudtam elaludni. Végül fölkeltem, és indultam ki a hálószobából. A feleségem utánam szólt: „kimész? Hagyd nyitva az ajtót!„ Ő is félt.
Mindenki behúzódik a saját lakásába, házába, és reménykedik, hogy nem történik baj. Élünk, és tudjuk, hogy céltáblák vagyunk. Vadásznak ránk, vadásznak az értékeinkre, és miközben ellopják a pénzünket, tárgyainkat, hagyjuk, hogy ellopják a nyugalmunkat, a békénket is.
Valaki tehetne már valamit! Várunk. A rendőrségre, a kormányra, a csodára… Arra, hogy valahogy vége legyen. Bedugjuk a fejünket a homokba, csak bírjuk ki valahogy. És elfelejtünk bízni egymásban, de megtanulunk gyanakodni. És elfelejtünk örülni, de megtanulunk aggódni.
Én nem akarom, hogy a családomnak félnie kelljen. Nem helyes, hogy az emberek félnek, és tehetetlenek. Nem kellene ennek így lennie. Nem kell másra várjunk, hiába is várnánk. Jól tudjuk ezt. Akkor pedig cselekedjünk! Fogjunk össze, és védjük meg magunkat! Védjük meg az értékeinket, a gyermekeinket, a családunkat, a nyugalmunkat, a békénket, a bizalmunkat, az örömünket!
Szerezzük vissza az elveszített hatalmat, kompetenciát az életünk felett! Éljünk a paradicsomban, ahelyett, hogy a pokolban élnénk!
Itt az idő!
