Bárhol járok, szeretek lemenni a vízpartra, ha van.
Amikor először jártam Görögországban, hosszú nap után késő éjjel érkeztünk Szalonikibe. A fáradságtól szinte kiestünk az autóból, de összeszedtük magunkat, és kivánszorogtunk a tengerpartra. Mert a tengert látni kell. Még ma. Azonnal.
Kedden Hajnalka Sárospatakra kellett utazzon. Az éjjel nagy havazás volt, nem engedhettem egyedül, utaztam én is. Át a fehér hótól tiszta országon.
Amíg Hajnalka a dolgát végezte, én csatangoltam a városban. Szép város Patak. Egy helyi lakos, akinek dicsértem, azt mondta, hogy a turistáknak bizonyára szép, de laknék itt mindennap, biztos másképpen látnám. Ő tudja, én most éppen turista vagyok.
Bejártam a Rákóczi Várat, a parkot. Kebeldagasztó séta bokáig járni itt, egyedül a szűz hóban. Aztán persze megleltem a lejáratot a Bodroghoz.
Lépcső nincs, kiépített rakpart nincs, csak a sáros folyópart, de a sár most meg van fagyva. Így a jó.
Álltam a parton, és néztem a vizet. Alig mozdult. Semmi hömpölygés, zúdulás, még apró csobbanások sem, fodrozódás sehol. Csak a csend volt velem. És a gondolataim, persze.
A folyó jön valahonnan, és valahová tart. Bármi lassan, de oda fog érni. A Bodrog esetében ez Tokajnál a Tiszát jelenti. Aztán a Tisza kebelén eléri a Dunát, és együtt érkeznek meg a tengerbe.
Én is jövök valahonnan. Vajon tartok-e valahová? Van-e értelme a rohanásnak, a hömpölygésnek, (fel-fel)zúdulásnak, csobbanásoknak, fodrozódásnak? Most a csend van velem. És jó a csend, mert meghallod a hangokat belül. És hangokat, amikre nem figyelsz máskor. Most például a Bodrog hangjait.
És tudod, a Bodrog (is) jön valahonnan, és tart is valahová. De közben itt is van. Itt és most. Kacsák úszkálnak rajta, a vízben halak élik téli életüket, és lám csak, ott egy csónak, benne egy ember lapátol. Mit keres ilyen hidegben a vízen? És milyen pompás, hogy itt van éppen. És távolabb a hídon is emberek mozognak.
A parton fák. Nyárfák, azt hiszem. Törzsük a víz felé dől. Miért dől mindegyik törzse a víz felé? Nincs egy sem egyenes törzzsel. Dehogynem. Van néhány fehértörzsű rezgőnyár köztük, azok nem dőlnek semerre. És a jegenyék. A jegenyék sorban, ahogy az illik, egyenesen az eget ostromolják a csúcsukkal.
Eszembe jön az ígéret: Olyan leszel, mint a folyóvíz mellé ültetett fa… Vajon melyik? Amelyik a víz felé dől, vagy amelyik az eget ostromolja? És persze idejében megtermi gyümölcsét.
Én is jövök tehát valahonnan. És tartok valahová. Ám itt is vagyok a mában. És ez így jó nekem.
És ahogy tovább sétáltam, szembe kaptam a szelet. Nincs kalapom, hogy a homlokomba húzzam. Így aztán egy kocsma kellett, hogy az utamba kerüljön. És persze került. És megittam két deci bort. Félédes Tokaji Furmint. A hegy leve.
