A napokban, amikor a negyedszázados Lucust ünnepeltük, újra felidéződött bennem saját Gyermekeim születése. Minden születésnapjukon filmszerűen megelevenedik és lepereg az emlékképek sora, mozzanatról mozzanatra újraélem. Balázs 25. születésnapjára egy könyvet készítettem, megpróbáltam megfogalmazni a lehetetlent, szavakba önteni az érzéseket. Idekívánkozik belőle egy idézet.

S ha már az éveknél tartunk, ez is hihetetlen. Hogyan tudtak ilyen rakétasebességgel elszáguldani? Olykor még magamról sem érzem, hogy 25-nél több vagyok. Na jó, nem akkor, amikor az ilyen fotókat nézegetem :-)

Szerencsére ma már nem az a fontos, hogy hány év telt el, mi múlt el és mennyi minden van mögöttünk. Sokkal inkább a percek, a napok, a hétköznapok és az ünnepek örömei. És a várakozásé. Amikor megérkeznek közénk apró csomagocska formájában az újabb CSODÁK. 

„1979. december 12-én, szerdán reggel 7 óra 40 perckor teli torokkal ordítva adtad a külvilág tudomására, hogy megérkeztél.

Vannak-e egyáltalán szavak, vagy csak én nem találom, amivel kifejezhetném azt a végtelen örömet, azt a csodálatos, igazi eufórikus érzést, amit átélhettem? Egyetlen fájdalmam, hogy akkoriban még nem volt szokás az újszülöttet a mama hasára tenni, és arra sem volt lehetőség, hogy egy szobában helyezzenek el bennünket. Születésedkor csak megmutattak, majd elvittek fürdetni, s hatórás voltál, amikor először a kezembe foghattalak.

Néztem aprócska, formás tested, fekete hajjal fedett kerek fejecskédet, parányi ujjaidat, magamhoz öleltelek, és csordultig volt a szívem szeretettel és melegséggel. Tudod, azt szokták mondani, hogy a császármetszéssel született babák az igazán szépek, mert nem deformálódik a fejük a szülőcsatornában, és kínlódás nélkül jönnek a világra. Talán, mert könnyen születtél, Te szebb voltál bármelyik császárosnál. A Föld legcsodálatosabb és leggyönyörűbb Babáját tarthattam a karjaimban, s hinni is alig mertem, hogy az enyém, a miénk, s hogy mindez velünk történik. Papa délutáni látgatásakor újra kihoztak, és együtt néztünk áhítattal, meghatottan, s talán megszólalni sem tudtunk, csak átöleltük egymást, Téged, és csendben folytak a könnyeink.

Azon a napon nagyon sok minden átértékelődött bennem, s attól kezdve egészen másképpen láttam a világot. Másképpen éreztem Anyám iránt, valahogy még nagyobb hálával és szeretettel. És sokkal több elnézéssel és elfogadással gondoltam azokra a nőkre, akiknek soha nem lehet gyermekük. Úgy éreztem, az anyaság előtt, a gyermekre való vágyakozás időszakában mindnyájan elképzeljük, milyen csodálatos is lehet. S hogy még sincs elegendő képzelet, mely akár csak közel lenne a valósághoz, annyival sokkal-sokkal több az, amit átélhetünk…”