Nekem megadatott az ami sokaknak nem: nem egy, nem kettő, hanem három nagyszülőmet is ismertem. Mindegyikük más.

Apukám anyukája, Gizus igazi városi nő, nagymama, akivel jókat lehetett sétálni a ligetben, nyaranta sok időt töltöttünk a telken, nagyokat beszélgettünk.

Anyukám édesanyja, igazi erdélyi asszony, nagymama, aki a család központi figurája volt. Neki köszönhetem, a sütemény, illetve a sütés szeretetét. Az Ő konyhájában sütöttem az első meggyes sütimet, az Ő kertjében tudtam meg hogyan is kell igazi kürtöskalácsot sütni.

Anyu apukája pedig vérbeli székely legény, aki sosem tanulta meg, hogy hogyan működik a fűnyíró, hiszen Az Ember az kaszál, akármi történjen is. De Ő mesélte a legszebb, nyuszis meséket is lefekvés előtt: erdőszélén laktak, és legalább volt egy közülük, aki fekete-fehér tarka volt, icipici farkincával. Ő készítette a legédesebb teát, sajtos pirítóssal, aminek az volt a különlegessége, hogy mackó sajtból készült, igazi szocreál kenyérpirítóval.

Nagyapám ráadásul gyönyörűen faragott, és nem emlékszem egy olyan esetre se, amikor felzavart volna a pincéből, hogy láb alatt vagyok, pedig biztos volt olyan, hogy voltam. Ilyenkor én is mindig segíthettem. Kaptam egy deszkát, vagy egy lécet, berajzolta a mintát, és én is kipróbálhattam, hogy mit tudok. Már nem emlékszem, hogy ilyenkor beszélgettünk, vagy átszellemülve nagyokat hallgattunk, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy emlékszem, hogy JÓ volt.

A kert végében volt két-három sor ribizke bokor, és egy csöppet elvadult málna is. Ha ott látott, (ha nem) mindig elmesélte, hogy egyszer még otthon Csíkban, amikor náluk voltam, eltűntem és nem találtak sehol, aztán csak megtaláltak Anna néninél a fekete ribizke bokor alatt. Ebéd után az édesség ribizli-, vagy málnahab volt. A mai reform konyhának biztos nem felelt volna meg, mert rettentően sok cukor volt benne. Különlegesség többek között az is, hogy én is elkészíthettem néha, amikor már picit nagyobb voltam.

A kert „másik”végében volt a baromfiudvar, csirkékkel, tyúkokkal, kacsákkal, és nyuszikkal. Néha születtek pici nyuszik. Nagyon édesek voltak, nagyon szerettem őket. Amikor nagyobb lettem, megtudtam, hogy az általam annyira szeretett vadas, amiben nyúlhús volt, az biza az a nyuszi, amit én annyira szerettem, csak hát megnőtt… ja és ott volt egy hatalmas cseresznyefa is, na meg meggy. Mindig volt mit csinálni.

Elkezdtem felnőni, de mindig én voltam az első unoka. Bevallom ezért néha picit rosszul is éreztem magam, hiszem rajtam kívül még volt/van három nagyszerű unokájuk! Mindig védelmeztek, sokszor anyuék előtt is. Például falaztak a cigizésben, de még szerelmi ügyekben is. Az Ő szemükben sok minden nem volt illő, amit tettem, de én voltam Lucababa, és nálam már elfogadták, hogy a világ változik, nem minden úgy van, mint az ő idejükben… Csikimamától sokszor hallottam, hogy olyan szép vagyok, hogy jól gondoljam meg, hogy kihez megyek férjhez, mert nekem szerinte nem kéne, dolgozzak. Lehetnék olyan, mint az úriasszonyok, akik csak a gyerekeket pesztrálják, a takarítással sem törődnek, mert bejárónőjük van. Én aztán igazán kifoghatnék egy igazán gazdag pasast. Az utolsó években rengeteget hallottam tőle a nagy kérdést: mikor megyek már férjhez? Az egyik legnagyobb fájdalmam, hogy nem ismerhette meg Tomot, a vőlegényemet, akihez idén augusztusban hozzámegyek.

Nem voltak könnyűek az utolsó évei. Sokszor hagyta cserben az emlékezete. Pontosan emlékszem az ilyen esetre, pontosabban arra, ami nekem az első volt. Akkor ott laktunk náluk a Tárnokin. Éppen suliból értem haza és szokás szerint benéztem hozzá. Nem árulta el magát, de láttam a szemében, hogy nem ismert meg, nem tudta, hogy ki vagyok. Én megrémültem, de nem mutattam. Úgy tettem mintha nem vettem volna észre, és beszélgetés közben lassan csepegtetve próbáltam a tudatára hozni, hogy ki is vagyok én, és mit is keresek az ő házában. Sikerült. Asszem. Aztán felmentem, és amikor anyu hazajött sírva meséltem el neki, hogy mi történt. Még sok évig köztünk volt.

Később egyre több időt töltött kórházban, nagyon nem szeretett ott lenni. Az utolsó időkben, amikor kórházban volt, én is megpróbáltam ténylegesen „kivenni a részem” a látogatásból. Mindig munka után mentem, és addig maradtam, ameddig tudtam. Sokat vitatkoztunk, hogy nem eszik eleget. Egyszer tényleg megsértődött rám. Remélem legbelül tudta, hogy csak jót akarok neki. Mai napig úgy gondolom, hogy nem voltam Vele eleget, de féltem, szerettem volna rá úgy emlékezni, mint aki a konyhában sürög-forog, ha éjszaka érkezünk, akkor is összedob valami csodás vacsorát, aki dalol, és csárdást jár nagyapámmal. Ezt szerettem volna, de nem ez volt. Éppen dolgoztam, amikor felhívott keresztanyám, hogy jobb lenne, ha bemennék Csíkimamához…bementem.

Tom már csak az utolsó útjára tudta elkísérni Őt.

Csíkipapa. 50év házasság. Nagyon megviselte, sosem tudta feldolgozni. Tüdőrákos. Amikor kiderült 2hónapot adtak Neki, ennek már nagyjából 10hónapja. Ma átjött Anyu, és elmondta, lehet, hogy 2nap, lehet hogy 2hónap.

Ő ismeri Tomot, az Én Vőlegényemet, akihez 5hónap múlva hozzámegyek. Szereti Őt, tudja, hogy rendben leszek.  Az én álmaim esküvőjén csárdást járok nagyapámmal. A csárdásról már letettem. Arról is, hogy a dédunokáját a kezében tarthassa, de arról még nem, hogy ott se legyen. Pedig erről is le kell mondjak.

Fentről fog figyelni, miközben Csíkimama kezét fogja újra.

Ezen gondolatok megírása után nem sokkal (márc. 26-án)-án Csíkipapa kórházba került. Nem azért, mert rosszabbodott az állapota, hanem azért, mert elkezdődött az időhúzás. Nem  számára, számunkra. Friss vért kapott, infúziót, oxigént…  Egész jól érezte magát az elején. Még Ő kérte, hogy ne vigyük haza az első hétvégén, jobb neki itt. Mindig viccelődött, amikor bementem hozzá, ettől függetlenül mindannyian tudtuk, hogy ez csak időhúzás. Azt mondták az orvosok, hogy kedden(márc.30.) haza hozhatjuk a hasi röntgen után. Kedden az orvosok egymásnak ellent mondtak, és ránk, vagy ha jobban tetszik, Mamira és Enikőre hagyták a döntést. Az egyik azt mondta, hogy már csak pár napja van hátra, és addig maradjon a kórházba, ott tudnak figyelni rá! A másik se jósolt többet, de szerinte az a legjobb, ha otthon nyugalomban van. A döntés a miénk.

Miközben, ezeket közölték Mamimmal, én elintéztem, hogy jövő héten férjhez menjek. Szerettem volna, ha még nagyapám életében férjhez megyek.

A döntés nem volt egyszerű, és igazából beleszólásom se volt. Annyit tudtam tenni, hogy elmondtam a véleményemet, mely szerint hozzuk haza, de csak is akkor, ha tudunk szerezni oxigén-palackot. A döntést igazából az Enikőnek kellett meghoznia, hiszen mégis csak ott lakik.

Péntek reggel haza hozták. Furcsa, talán csütörtökön beszéltem Enikővel telefonon, azt mondta, hogy szerinte túlságosan belefolyok… Akkor is tudtam, de most már érzem is mennyire nem volt igaza.  Csíkimama számomra nagyon gyorsan távozott, Csíkipapával volt időnk még együtt, tegnap is még megpuszilgattam, rám mosolygott.

A fürdőkádban ültem, az volt a terv, hogy amikor kijövök, megírjuk a nászajándék listát. Majd 5re megyek Zsi-hez, esetleg egy light-os lánybúcsút tartunk. Ezeken gondolkoztam, amikor Tom  behozta a telcsim: a húgom volt. Kivételesen nem ugrott össze a gyomrom, hisz 1/2órája beszéltem Mamival. Egy cipőboltból hívott föl, hogy talált egy szép fehér cipőt az esküvőmre, és félretetteti. Illetve elmondta, hogy Csikipapa jobban van, nyugodt.

Rebi megkérdezte mit csinálok, mondtam fürdök. Nagy csend. Még mindig nem értettem.

–        Meghalt. Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom.

–        Mikor?

–        20 perce. Békés volt. Anyu reggel meg is borotválta.

Közben apu hív. Visszahívom.

Kiszállok a kádból, megtörlöm a hajam. Kimegyek a Tomhoz. Épp a gépen pötyög. Meghalt.

Mami. Nem merem felhívni, épp akkor ment el Csíkipapa, amikor Ő cipőt nézett nekem! Felhívom, sírunk, de mind ketten nyugodtabbak vagyunk, mint Csíkimama halálakor, legalábbis én sokkal. Mami elmeséli, hogy egész délelőtt Nála volt, megborotválta, bekenegette, rendbe tette. Mosolyogtunk, hogy igazából Nagyapám egy kicsi makacs székely ember volt mindig is. Mit csodálkozunk, Ő megmondta, hogy meghal a hétvégén, végre itthon van az övéi között, most már meghalhat. Azt tette, amit Ő szeretett volna. Megvárta ameddig rendbe teszik, és ment Csíkimamához, az Ő imádott asszonyához, akivel újra boldog lehet!

Isten Veled! Vigyázz Ránk! Szeretlek!