-          Szoktál álmodni? – kérdezte ma reggel Rebi tőlem.

-          Alig.

-          Én sokat álmodom. Régebben gyakran volt rémálmom, de mostanában olyan, mintha a rossz és a jó dolgozna az álmomban… és mostanában már… mindig a jó győz. Néha nappal is tovább álmodom.

Aztán elindult a nap. Rebi és Hajnalka Pestre mentek, nekem lazább napom ígérkezett, vonattal indultam utánuk. Írni, és olvasni akartam, csak egy gyors találkozó, és itthon is vagyok, mindenre lesz időm. Szuper.

Így is történt. A találkozó ment rendesen, vissza a Délibe, rögtön jön a vonat, Érden az állomáson vár az autó, fél óra múlva otthon vagyok. Így nézett ki a lelkesítő közeljövő.

Ám a vonat nem indult, még be sem ért az állomásra, minimum 20 perc késés. Pozitív vagyok, vagy mi a szösz. Nézzünk jobb megoldás után! A szomszéd vágány: Siófoki gyors. Két perc múlva indul. Vajon megáll-e Érden? A mozdony mellett 3 vasutas. Piros sapkások, papírokkal a kezükben, a Vasút értelmisége. Minden rendben.

-          Bocsika! Megáll ez a vonat Érden?

-          Érd Felsőn áll meg! – hangzik a határozott helyreutasítás.

-          Ez kell nekem! – és már fönt is vagyok a vonaton. Indul, és Kelenföld után gyorsít. Nocsak! Lehet tempót diktálni ezeken a síneken.

A vonat robogott. Élveztem, de tíz perc után kezdett belém férkőzni a gyanú. Úgy megy, mintha nem is akarna megállni. Csak nem vagyok ideges? Eszembe jutott Rebi: olyan, mintha a rossz és a jó dolgozna az álmomban… és mostanában már… mindig a jó győz. Nyugi, hiszen ez a valóságban is így van. Mindig a jó győz.

Ahogy a vonat elhagyta Érdligetet az ajtóhoz ballagtam: talán csak egy pillanatra áll meg, leszállok, és már robog is tovább. Nehogy fönnmaradjak!

Fönnmaradtam. Lassítás nélkül robogott át Érden, Tárnokon… Valahogy nem csodálkoztam az egészen. Hiába, az intuíció nem hagyható figyelmen kívül. De idegességre semmi ok. Süt a nap, az elsuhanó fák árnyékot vetnek, ahol kell, ragyogóak a délutáni fények, szép a táj, nyár van. Visszaültem a helyemre. Fehérváron csak megáll!

Kisvártatva megérkezett a kalauz.

-          A jegyeket kérem! – odaért hozzám is. – kérem a jegyeket!

-          Megmondaná kérem, hol áll meg legközelebb a vonat?

-          A jegyet kérem! – dörrent rám, és egy másik utashoz fordult.

Nem akartam huzakodni, a felelőst sem kerestem, bár ezt ő nem tudhatta, csak beszélgetni szerettem volna egy kicsit. Talán megértésre is vágytam, hogy lám-lám, milyen érdekes a helyzetem, meg egyáltalán.

-          Ha megmondaná mégis, hol állunk meg legközelebb?

-          A jegyet kértem. – Legyintett, és otthagyott. Nem érdekli sem a lelkem, sem a humorom, sem az emberi szó vagy csak a szimpla információ utáni vágyam, még az sem, van-e jegyem vagy sem.

-          Gárdonyban megáll! – hallatszott mögülem. Kedves, gömbölyű asszony, virtuális szárnyacskákkal, segíteni akart. – Én is ott szállok le. Gyakran jön vonat, hamar visszajut. – Íme van megértés a világban.

Gárdonyban is nyári délután volt, kellemesen telt a várakozás. Azért persze tettem egy próbát a pénztárban, mégis, mi van ilyenkor? Végül is veszteség ért, időben mindenképpen, és ha itt idegeskednék, emiatt akár meg is üthetne a guta ugyebár, ami pedig nagyszabású egészségkárosodás. Nem jár ezért valami kártérítés ilyenkor?

A kaszírnő megértő, bólogat és mosolyog.

-          Ha nem vesz jegyet, megbüntetik a vonaton.

-          És az igazság?

-          Pereskedhet, ha van kedve – és a mosoly nevetéssé nemesült. Én is nevetek. Nevetni pedig jó.

-          És mennyibe kerül a jegy?

-          360 forint. És öt perc múlva itt a vonat.

Nem öt perc, de tíz perc múlva tényleg ott volt. És visszafelé már ismerős fák ismerős árnyéka köszöntött az ismerős délután ragyogó fényében. És a biztos, megnyugtató tudat: a személyvonat megáll Érden. Ott vár az autóm, és megyek haza. Szinte boldog voltam.

És a boldogság, az öröm fokozható: megszólalt a telefonom, Balázs hívott, és csak beszélt, és beszélt egészen Érdig. Az intuícióról például, hogy rájött: ez nem csak a nőknek van. Hanem neki is. Így kísért haza.

Persze én is elmeséltem, hogy kerültem Gárdonyba, tetszett neki a sztori, és az is, hogy nem vagyok ideges emiatt. Némi aggódás volt a hangjában ezzel kapcsolatban, amit egy közös nevetéssel töröltünk ki együtt.

Másfél órás kitérő volt. Kaland. Mindössze 360 forint költség, egy kis tábla csoki ára. És még csak nem is hizlal.

Mindig a jó győz!