Jön hozzánk tanácsért egy szülő. Nem úgy teljesít a lánya, ahogy azt szeretné. Segítsünk a változásban!
Tíz éves kislány, jó felépítésű, ideális alkat a judóhoz. Nyeri a versenyeket általában. Ám ha nagytestű, nagy növésű ellenféllel találkozik, leblokkol. Mintha fel sem venné a kesztyűt, feladja már a csata elején. Fél a nagyobbaktól.
A beszélgetésből aztán kiderül, hogy az apa komoly ambíciókat táplál a gyerek sportkarrierjével kapcsolatban, nemzetközi sikereket emleget, világbajnokságról, olimpiai helyezésről álmodozik. Ám, ha kudarcot vall a lánya, mintha víz cseppent volna a forró olajba. A férfi nem bír az indulataival, keményen bírál, elkeseredetten kér számon, fenyegetőzik, nyomul.
Nyilvánvaló, a kislány szorong. A nagyobb ellenfelektől való félelem a szorongásból fakad, a nagyobbakat az apja tulajdonságaival ruházza fel.
Tiszta a kép: az apa indulatkezelésében van változásra szükség, ebben tudunk segíteni. Ám az apa elzárkózik. Nem neki van szüksége segítségre, hanem a gyereknek. (Amúgy látja, hogy ludas a kialakult helyzetben, küzd is a maga módján, de az egyenes összefüggést elutasítja.)
Természetesen tudunk segíteni a gyereknek is, hiszen a szorongás kezelhető, csillapítani lehet a félelmeket. Szükség is van erre, hiszen a szorongás nem csak a sport területén akadályozza most vagy később is a gyereket az eredményességben, de problémákat okozhat majd a kapcsolataiban, a párkapcsolataiban, a munkájában, életvitelében egyaránt. A szülő nem működik együtt. Nagy ügy. Nem egy gyereknek sikerült megoldani a legkülönbözőbb problémáit a szülői együttműködés hiányában is. Nincs ezzel gond.
Amin elgondolkozom az általánosabb a konkrét helyzetnél. Miért gondolja egy szülő, (vagy akár egy edző,) hogy neki nem kell fejlődnie a gyerekkel, a sportolóval együtt? Hogy képzelheti valaki, hogy miközben végigkísér egy sportolót (művészt, tudóspalántát, mindegy) a karrierjén a kezdeti lépésektől az olimpiai bajnokságig, ő maga változatlan marad? A gyerektől azt várja, hogy napról napra jobb legyen, hogy fejlődjön, ő maga pedig ragaszkodik a megszokásaihoz, akár a hibáihoz is. Hogyan hiheti azt bárki, hogy járható ez az út?
Pedig sokan járják.
Ismerek edzőket, akik azzal kérkednek, hogy milyen hosszú szakmai tapasztalatuk van. Pedig tévedés. Ugyanazt csinálják, mint az elején, amit kezdőként megtanultak. Nem húsz éves tapasztalatuk van, hanem csak egyetlen év, igaz, azt már végigcsinálták vagy hússzor. Belemerevedtek, belecsökönyösödtek. Hiába próbálsz hatni rájuk, meg sem hallják. Miközben beszélsz, nem rád figyelnek, hanem arra, hogyan, milyen érvekkel utasítsák vissza az ajánlataidat.
Ugyanígy gondolkozik sok-sok szülő.
Nem a szándékkal van baj. Jót akarnak, akarják a gyerek sikerét, szeretik is őt, sokan a rajongásig szeretik, mindent megtennének érte. Majdnem mindent. Ők maguk nem hajlandóak a változásra. Nem látják be, hogy fejlődni pedig szükségszerű.
Pedig ez egy lehetőség, nem pedig nyűg. Együtt fejlődni egy későbbi bajnokkal, ha együtt járjátok az utat, valamiképpen része leszel a bajnokságnak. Bajnok leszel magad is. Aki ezt az utat járja végig, jól tudja ezt. Csak hát az elején nem látszik.
Tudatosságra van szükség ebben a kérdésben (is), és tudatosan gondolkozni, cselekedni olykor fárasztó. Ám ami nem látszik az elején, az visszatekintve nagyon is látszik: megéri.
