Mottó: a szeretet nem érzelem, hanem döntés.
Szeretni jó!
Jó érzés. Amikor betölt a szeretet, akkor szebben süt a nap, ízesebb az étel, mámorítóak az illatok, csodálatos a világ. Minden és mindenki szép, még a jövő is. Nagyszerűek a kilátások, hiszen mi rossz történhetne, amikor betölt a szeretet.
Szeretni nehéz!
Néha. Amikor elpattan, vagy csak túlfeszül egy-egy húr. Amikor egész éjjel bömböl a gyerek. Amikor követelőzővé torzul az arca, és eltorzul a tiéd is. Amikor fáradt vagy, és inkább magaddal törődnél. Vagy amikor késik, akinek már itt kéne lennie. Amikor csak vársz, és vársz, és vársz.
Szeretni fáj!
Iszonyúan. Amikor bántanak, amikor felszakad egy seb, amikor vissza kell fojtanod a könnyeid, amikor a szád széle láthatatlanul ráng, amikor egyedül vagy, vagy éppen hogy mások boldogságát látod.
Szeretni lehetetlen!
Olykor. Amikor elhagynak, amikor a víz alá nyomnak, amikor rád se néznek, meg sem látnak. Amikor kirabolnak, amikor gyűlölnek. Amikor összeszűkül a tekintet, és kinyílik a bicska a zsebedben. Amikor ölni tudnál, és ölni is készülsz. Amikor kihűlt, megfagyott, kővé vált a szíved. Amikor nem is akarsz szeretni, és azt sem akarod, hogy téged szeressenek. És ez még mindig nem a vég…
Pedig nincs más. Muszáj szeretni! Nem miatta, illetve nem csak miatta. Magad miatt (is). Az élet: szeretet. A szeretet hiánya: pokol. (Halál pedig nincs, nem a halál a megváltás, hiába is kívánod néha.)
A szeretet nem érzelem, nem érzés, hanem döntés kérdése. Hiába hangoztatod kifogásként: már nem szeretem. Vagy okként: nem érdemli meg! Te választasz: az életet vagy a poklot.
Nincs senki azok között, akiket szeretek, aki iránt mindig éreztem volna a szeretetet. Éreztem gyűlöletet már mindenki iránt. Kívántam a szüleim vesztét, a szomszédom halálát, acsarkodtam - magamban legalább - még a gyerekeim ellen is, és a feleségem…
És persze ők is. Mindenki utált már engem, aki csak ismer. És sokan azok közül is, akik sose láttak. Az érzés olyan butaságokat tud okozni. Nem? Érdemtelenekért rajongsz, apróságokért haragszol, értelmetlenül gyűlölködsz, hiábavalóságokon vekengsz, és megsértődsz újra meg újra. Nem hülyeség ez?
Amikor te csinálod, nyilván nem. Amikor én csinálom, persze, hogy az.
Így aztán fejezzük is be velem a dolgot. Az én érzéseimmel, az én konfliktusommal, az én sértettségemmel, az én fájdalmammal.
Hiszen bármi történt is köztünk, bármilyen elszámolnivalónk is van. És bármit érzek is, és ha látni sem akarom, ha néha meg is tudnám ütni, én akkor is szeretem az öcsémet.
Ki is mondom, egyelőre még nem neki, csak így, ahogy Karinthy is, mindenkinek: szeretlek Kiss Zsolt.
És ha akarod tudni, változott-e valami ettől a világban vagy bennem: kérdezd meg bátran!
