Mindenki a saját világát teremti. Nincs ez másképp.
Képzelj el két embert! Legyen, mondjuk, anya és fia. Nevezzük az anyát Évának a fiát Ákosnak.
Képzeld el, hogy nagyon kedves neked ez a két ember! Együtt is, és külön–külön is. És nem csak neked kedvesek ők, amúgy is szeretetreméltó emberek.
A fiú régi barátod, együtt voltatok fiatalok, iskolatársak, játszótársak, ivócimborák, csináltatok együtt egy csomó dolgot. Olyat is, amire büszke vagy, és olyasmit is bőven, amire nem.
És teltek az évek, és hosszú időn keresztül alig tudtatok egymásról, aztán megint szoros lett a kapcsolat, aztán megint laza, és ezek az idők váltakoztak.
A szeretet azonban állandó volt.
Ilyen levelet ír neked például:
„Én úgy vagyok vele, hogy aki egyszer közel került a "szívemhez", mindegy mennyi idő telik el a következő találkozásig, ír-e nekem, vagy sem- én akár évtized múlva is úgy folytatom a beszélgetést vele, mintha egy órája váltunk volna el. Azon kevés embert, akikkel ilyen a viszonyom - mindig, minden körülmények között számon tartok. Nem nagyon teszem fel a kérdést, hogy mi történt vele az elmúlt években. Mindenki tette a maga dolgát-, fenét sem érdekli.”
Éva, az anya tartja össze a családot ezek alatt az évek alatt is, ő az, aki telefonál, ha kell, ő közvetít, ha van mit, ő gondoskodik. Ő az, aki szereti a fiát, és a fia barátját is. Végül is, ő az anya. Na és ebből következően nő is, persze.
És telefonál néhány napja, és elmondja az első történetet:
„ Nem szoktam tv–t nézni, de tegnap este mégis leültem a tv elé. Egy riportfilmet adtam Lánczi Andrással (mindegy most ki ő), csak ültem, és jó volt hallgatni. Utána fölhívtam Ákost, hogy megosszam vele az élményt, és kiderült, ő is nézte a műsort. Beszélgettünk kicsit. Amikor befejeztük, azt gondoltam, megveszem a könyvet (Konzervatív kiáltvány) Ákosnak a születésnapjára. Volt néhány bökkenő: napok óta nagyon fáj a hátam, így nem tudok utánajárni, hogy megvegyem. Az interneten hiába kerestem, nem kapható. De Lánczi András email címére ráakadtam. Hirtelen ötlettel írtam neki, hogy keresem a könyvét, tudna–e segíteni?
Reggel ott volt a válasz: Három példányom van, az egyiket szívesen dedikálom a fiának. Jöjjön be érte ide és ide.
Úgy gondoltam, fejezte be a sztorit, ha kell, négykézláb is elvánszorgok a könyvért. Holnap lesz Ákos születésnapja.” És elvánszorgott, persze.
Amikor letettem a telefont, a rezgésekről, és az Univerzumról gondolkodtam. Ki teremtett itt és mit?
Aztán eltelt megint két nap, és Éva megint telefonál, és elmondja a második történetet:
„Ákos meglátogatott. Fáradt volt nagyon, és lefeküdt aludni kicsit. Gyönyörűen sütött a nap, kint bogarásztam a kertben. Megállt a kapuban egy jóarcú cigány ember. Szépen köszönt.
– Itt dolgoztunk a közelben – mondja. – Hamarabb végeztünk. Szívesen kitakarítanám az esőcsatornákat kétezer forintért.
Olyan kedvesen nézett. Azt gondoltam rászánom ezt a kétezret.
És hozott egy nagy létrát, és egy barátjával ketten nekiálltak kitakarítani az ereszt. Rá is fért.
– Itt dolgoztunk a közelben – mondja megint az emberem. – Maradt valami anyag. Itt–ott ki kéne cserélni a csatornát. Tízezer forintért meg tudnánk csinálni.
Sok pénz most a tízezer, alig a duplája van a hónap végéig, de az ajánlat jó.
És nekiállnak, most már vagy öten, gyorsan dolgoznak, és el is készülnek hamar.
– Nyolcszázötvenezer forint! – mondják.
Az első pillanatban azt hittem, nem hallok jól.
– Tízezret mondtak.
– Méterenként, asszonyom. Méterenként tízezer. Hogy is gondolhatta másképpen?”
És tudom, hogy a nyolcvan felé járó asszony meggondolja, ha néhány ezret vitaminra ki kell adjon, és akkor szívesen adta volna az életét, csak legyen vége a méltatlan esetnek. És most százötvenezer tartozása van.
Amikor letettem a telefont, a rezgésekről, és az Univerzumról gondolkodtam. Ki teremtett itt és mit?
