Nem hiszem el, mi minden tud összejönni, és amit pláne nem hiszek el, hogy nem kapott senki dührohamot, sem sírógörcsöt, sem semmi hasonlót.

Én tudom, hogy ilyesmi másokkal nem fordulhat elő, tipikus Kabarcz sztori.

Minden gyönyörűen kezdődött.

Hajnalkát várom az állomáson, jön haza Pestről. Meleg őszi délután, vénasszonyok nyara, süt a nap, húsz fok fölötti hőmérséklet, rövid ujjú ing, a hátam sem sajog már.

Hajnalka időben jön, indulhatunk haza.

Csak még ugorjunk be a szerelvényboltba, ha már itt van az orrunk előtt, mert folyik a víz a kazánházban, kell valami apró cucc. Drága is, meg nincs is megfelelő méret, így hétfőre marad a vásárlás is, meg a szerelés is, indulhatunk haza.

De nem nyílik a kocsi ajtaja. Hiába nyomkodom a távirányítót, semmi. Szétszedem, van nálam bicska (mindig), de hiába. Nem reagál. Kimerült az elem? Sebaj, itt a barkácsbolt, talán van nekik. Speciális elem, nagyon pici, és 12 voltos, de van nekik, a személyzet segítőkész. Két perc, megint nyomhatom a gombot, semmi.

Otthon van tartalék távirányító, nincs más lehetőség, haza kell menni. A busz indulásáig 20 perc, jól elvagyunk, veszünk jegyet, beszélgetünk. Luca is telefonál, úton van ide, csak beragadt valami dugóba, késik.

Mondom neki, hogy nem kell sietnie, mert helyzet van, ugyebár, egy óra, még az anyja visszaér, hogy találkozhassanak, és meglátogathassák Enikőt, akinek névnapja volt a napokban. Így aztán nem öröm ülni a dugóban, jobb, mint itt várni az állomáson.

A buszt ellenőrök állítják meg, van jegyünk. (Süt a nap, nyári délután, happiness.)

Leszállunk a buszról, fél óra múlva jön a következő, amivel vissza lehet menni! Könnyű séta a házig. Kotorászok a zsebemben, hol a kulcs? Hol lenne? A kocsiban. Érdekes helyzet. Hívom Lucát. Van–e nála kulcs? Nincs, otthon hagyta. Vidáman és készségesen kérdezi:

–       Visszamenjek érte?

–       Hol vagy?

–       Most szálltam le Alsón.

Ne menjen vissza, csak lesz valami. Gyakran felejtünk nyitva ajtót, ablakot, a Balázs lagziján is a biztonsági szolgálattal voltunk online, mert nyitva maradt a teraszajtó, és ahányszor csak besétált a kutya, megszólalt a riasztó.

Semmi sincs nyitva. Még a kamraablak is zárva, pedig azon csak a puli férne be, hogy legalább a riasztó beinduljon.

Hajnalka a zseni, menjek a pincén keresztül, ott csak be tudom rúgni a pinceajtót, és bejutok a lakásba.

Megbontok egy ideiglenes borítást, pár perc alatt a pincében vagyok. Berúgni nem tudom az ajtót, mert felém nyílik, még el sem kezdem rángatni, amikor visítani kezd a riasztó. A pincében is vannak érzékelők. Fő a biztonság.

A szomszédokat Hajnalka megnyugtatja, csak mi vagyunk, éppen betörünk hozzánk. A telefonok is csörögni kezdenek, pár perc, és itt vannak a kommandósok.

Nem boldogulok az ajtóval, egy alkalmas faltörő kost keresek a sötétben, amikor meglátom a kulcsot a kazánház ajtajában. Az jó a pinceajtóba is. Bent vagyok. Hatástalanítom a riasztót, beengedem Hajnalkát, meg persze a kutyákat, mindenki boldog.

A kommandósok kérik a jelszót, a fene sem emlékszik rá, dadogunk kicsit, de eszünkbe jut, hová írtuk fel. Ez is megvan. Elhárult a veszély, a tartalék távirányító is megvan, kikísérem Hajnalkát a kapuig.

Rebivel skype–olunk, együtt imádkozunk, hogy működjön a tartalék ajtónyitó.

Nemsokára hív Luca. Működik. Bent vannak a kocsiban, ablak le, meleg van, indulnak Enikőhöz.

Csörömpölés.

–       Szétesett a kocsi?

–       Az azért nem, csak a pótkerék–tartó lazult ki, és leér a földre, az csörömpöl. Mi a teendő?

A csomagtartó nyílik (nem egyszerű mutatvány, egy éve bele van törve a kulcs), lassan az emelő és a kerékkulcs is megvan, persze forgalmi akadály a két nő, mindjárt visszahívnak. Két perc, a telefonban férfi hangokat is hallok, van segítség, megoldják.

Újabb két perc, megoldották. A pasi szimpatikus fiatalember, kapott egy CD–t a pozitív gondolkodásról. Ki tudja mi lesz ebből a kapcsolatból?

Valaminek lennie kell, mert elég sok dolognak kellett történnie, hogy létrejöjjön!

Ennyi.

Persze még csak 6 óra van.