Nem vagyok szent. Ezt korábban is tudta mindenki, aki ismer, és első pillantásra látta rajtam a legtöbb idegen is. De igyekszem.

Időnként zavar valami a környezetemben, vagy magamban, nem elemzem ki ezt állandóan, csupán hozok egy döntést: változtatok, megváltozom. Hadd mondjam el egy változás sztoriját!

Amik zavartak, azok a kommunikációs készségemben fennálló hiányosságok voltak. Nem tudtam kapcsolatot teremteni emberekkel, merev voltam, távolságtartó. Ha eltévedtem az utcán előbb vettem egy térképet, minthogy útbaigazítást kértem volna. Ha mégis szükség volt valami információra, a feleségemet noszogattam: kérdezd meg! Kérdezd meg!

Beláthatod, hogy ez tarthatatlan állapot. Eldöntöttem, hogy köszönni fogok az embereknek. Előre fogok köszönni. De mégis, hogy veszi az ki magát, hogy megyek az utcán, és köszöngetek a szembejövőknek? Még bolondnak néznek. Amit amúgy még nem bánnék, inkább nézzenek bolondnak, mint például ellenségnek. De mégis.

Hamar megtaláltam a megoldást: nem az utca a megfelelő hely ehhez a projecthez. Meg is találtam a megfelelő terepet: a legkisebb lányom, Rebi óvodáját. A kaputól az épületig keskeny járda vezetett, kétoldalt élő sövény, két ember nem tudott kényelmesen elsétálni egymás mellett.

Korábban, ha szembejött valaki az ösvényen, zavartan próbáltuk elkerülni egymást. Most egy csapásra megváltozott minden. Széles mosollyal előre köszöntem.

-         Szép jó reggelt!

A hatás leírhatatlan volt. A pasas ijedten ugrott egyet, leszegte a fejét, morgott valamit, beugrott a bokorba és elmenekült. Mintha magamat láttam volna még tegnap. A következő biccentett, a harmadik rám sem nézett, a negyedik megállt, visszaköszönt, kezet nyújtott. Azt hitte beszélgetni fogunk, de az még nekem korai volt.

És így teltek a reggelek. Az emberek félálomban vonszolták a gyerekeiket az óvodába, én pedig kitörő örömmel rontottam rájuk.

-         Szép jó reggelt! Hogy van?

Néhány hét alatt megváltozott minden. Az ellenséges tekintetekből barátságos pillantások lettek, voltak, akik megálltak velem beszélgetni, többen érdeklődtek, hogy vagyok, sokan előre köszöntek, a szemembe néztek, rázták a kezem, és mosolyogtak. Az óvoda udvara tündérkertté változott. Nem akartam elhinni. Ember! Megváltoztattad a világot!

Aztán egy délután Rebi még be akart fejezni valami játékot, és kért, hogy várjak kicsit. És én kint vártam, a ház előtt, egy félreeső, árnyékos helyen. Engem nem lehetett látni, de én pontosan ráláttam az ösvényre. Nem leskelődni akartam, csupán így alakult. És láttam, ahogy az emberek érkeznek a gyerekükért, a szemük fényéért az óvodába. Fáradtan, rosszkedvűen. És jöttek az ösvényen, és nem köszöntek egymásnak. Leszegték a fejüket, vagy elfordultak, de köszönni, szinte senki. És ráébredtem, csak nekem köszönnek, csak velem kedvesek, az ő tündérkertjük csak néhány pillanatig tart, csak az én életem változott meg, náluk maradt minden a régiben.

De az enyém legalább megváltozott. Örökre. Egy pillanatra elszomorodtam, és most is, ha visszagondolok arra a nyári debreceni délutánra. De bárhol, pláne, ha rosszkedvű, szomorú vagy fáradt embert látok, nem állom meg, hogy rá ne köszönjek széles mosolyommal, és nem tágítok, amíg mosolyt nem csalok az ő arcára is. Ez megy nekem már vagy 15 éve, és nem untam meg.

Nem vagyok szent. Ezt korábban is tudta mindenki, aki ismer, és első pillantásra látta rajtam a legtöbb idegen is. Sokszor elbukom. A közlekedés gyakran kihozza belőlem is az állatot. Csak Jézus Krisztus tudna bűntelen maradni a mai közlekedési viszonyok között. Én nem. Én mondom a magamét a bezárt ablakok mögött, ahogy a csövön kifér. És mostanában hoztam egy döntést: változtatok, megváltozom. A számat nem sikerül mindig befognom még, de ha kicsúszik valami, kiigazítom magam, visszavonom, mentséget találok minden galád támadásra, amit nyilván szánt szándékkal, előre megfontolva követtek el ellenem. Ami viszont megy, hogy elsőbbséget adok. Ahol csak lehet. Mosolyogva intek, villantok, lassítok, meg is állok, ha kell. És bezsebelem a köszönetet, a mosolyt, a csodálkozó tekinteteket. Vadászok a helyzetekre, hogy elsőbbséget adhassak. És jól esik. Hihetetlen, mennyire jól esik. Ha nem is lett még tündérkert a városi tülekedésből, de megváltozott a világom.

És mit gondolsz? Akinek én elsőbbséget adtam az előbb, az tovább adja ezt? Gyerekség, illúzió, naivitás, ha ezt hiszed. Nem is hiszed ezt. Te is tudod, én is tudom, csak az én világom változott meg. Mert én hoztam egy döntést, és én kezdtem el cselekedni, én alakítottam ki egy új szokást, és én kezdeményezek nap, mint nap.

És amikor már azt hiszem, én vagyok a király, látoma visszapillantó tükörben, hogy a mögöttem levő autós átenged egy gyalogost, akit nem vettemészre. És beengednek valakit, aki előtt simán áthúztam. Magamhoz térít, és tudom, hogy tele van lehetőséggel a napom.

Hát ilyen ez.