Pongrác a gömbölyű szikla tetején ült, és nézett le a vidékre. Szabályos, szép arcát sütötte a nap, haja lobogott a szélben. Szerette ezt az érzést. Fönt ülni vagy állni a világ tetején, érezni a napot, a szelet, betelni a végtelennel. Képzelete messze szállt, túl azon, amit látott, túl azon is talán, ami valaha is létezett. Úgy érezte, innen a magasból mindent megláthat, ami csak érdekes van a földön, vagy akár a magasságban. Ahogy fölnézett az égre, elképzelte, hogy visszanéznek rá onnan a magasból, hogy látszik ő még a világűrből is.

Milyen kicsi volt mindehhez a lába előtt elterülő táj. A kicsi falu a hét apró dombjával, zsúptetős házaival. A kiserdő, ami tulajdonképpen nem is erdő igazán, csupán liget, annak is fiatal. A tavacska, ami igazából kacsaúsztató. Kicsi világ.

Ám ott, a láthatáron túl, a messziség tele van lehetőségekkel, óriási távlatokkal, belefér az összes álom, ami most Pongrác szívét dagasztotta.

Ő volt a szegény ember legkisebb fia. Tíz éves volt, amikor fölfedezte a keskeny ösvényt, és elindult rajta a hegyre. Erős, izmos, kalandvágyó fiúcska, hamar megtalálta a gömbölyű sziklát, és azóta nem telik el hét, hogy vissza ne térne ide. Ha tehetné, itt lenne minden nap, éjjel és nappal.

A szegény embernek még két fia volt, Péter és Pál. Amikor meghalt, nemigen hagyott a fiaira semmit. Péterre maradt az öreg szekér és a vénülő lovacska, Pálra egy öreg bendzsó, Pongrác pedig mindössze apja képzeletét örökölte. A kicsi házban békésen megfért a három fiú szeretetben. Nem volt közöttük viszály, harag, még hangos szó sem süldő gyerekkoruk óta. Ami munka volt, megosztoztak rajta, az ételt is közösen fogyasztották el.

Péter volt a legbeszédesebb, Pál inkább danolászott, fütyörészett állandó jókedvében, és játszott a hangszerén, ha alkalom adódott. Pongrác hallgatni szerette a bátyjait, de leginkább a csendet szerette hallgatni. A saját gondolatait, amik állandóan zsongtak a fejében. Álmokat, célokat szövögetett, és azt tervezte, hogy egyszer csak fölkerekedik, és nekivág.

Péter biztatta.

-          Vágj neki Öcsém, mire vársz? Menj, hódítsd meg a messzeséget!

De Pongrác még nem látta elérkezettnek az időt. Kiült a gömbölyű sziklára, és beszívta a friss tavaszi levegőt, aztán a nyárit, az őszit és a télit is. Aztán megint tavasz lett, és megint nyár, és az évek teltek. Végül éppen Péter volt az, aki nekivágott.

Váratlanul tűnt el, egyik reggel befogta a lovacskát a szekérbe, pattintott egyet az ostorral, és komótosan kiszekerezett a faluból. Este hiába várták, és nem jött vissza sem másnap, sem később. Ketten maradtak.

Attól kezdve Pál kezdte noszogatni az öccsét.

-          Ha már nem vágsz neki a világnak, akkor legalább gyere velem! – mondta.

-          A kocsmába? – szegte fel a fejét Pongrác – Nem csináltok ott semmit, csak isztok, meg dajdajoztok.

Erre nem volt mit mondani, mert igaz volt. Pál bizony néha fölöntött a garatra. Szerette a jó bort, a mulatságot, a zajos társaságot, a táncot, a zenét, és bizony hozzá is járult a jó hangulathoz. Ha énekelt vagy játszott a bendzsóján, táncra is perdült a fél falu. Még az uraság is kedvet kapott egyszer. Meglobogtatott egy lepedőnyi bankót, az asztalra is csapta, egyenesen Pál elé.

-          Játssz! Táncolni akarok!

-          Pénzért nincs muzsika – fehéredett el Pál szája széle. Lerakta a bendzsót, és menni készült. Hiába próbálták békíteni, még az uraság maga is retirált. Annyit tudott csak elérni, hogy elfogadott a fiú egy kancsó bort a békesség kedvéért.

De másnap, Ágrólszakadt János lakodalmán hajnalig mulatott a nép, Pál még szünetet is alig tartott, hogy egyék bár egy falatot, és bizonyára azért is, hogy megsimogassa a kovácsmester Julijának kedves arcocskáját. De a nagy mulatságból egy árva hang nem hallatszott fel a gömbölyű sziklához.

Aztán sok év múlva egy napon, ugyanolyan váratlanul, ahogy elment, hazaérkezett Péter. Alig ismert rá a falu, sőt rá sem ismertek volna, ha nem pattint egyet ostorával. Ebből a pattintásból aztán ráismertek. Ki is sereglettek az utcára menten. Jöttek a férfiak kezet rázni, az asszonyok sopánkodni, az öregek és a gyerekek bámészkodni. Volt is látnivaló elég. Hat pár címeres ökör húzta Pál egészvágású szekerét, ami pedig meg volt rakva alaposan mindennel, ami az élethez kell. És az nem kevés, különösen nem, ha asszony is van az élethez. Márpedig Péter nem egyedül ült a bakon.

Nos, ebből a megérkezésből is nagy mulatság lett. Ölelte Pétert és az új asszonykát mindenki, aki csak hozzájutott, legkivált Pál, de hajnalig sor került mindenkire, már ami a táncot illeti.

A hold pedig egész éjjel sütött a mulatozókra, a falura, és sütött a gömbölyű sziklára is. És megpihent a széparcú kőszobor arcán, aki rendíthetetlenül állt a szikla peremén, a távolt kutatva kőtekintetével.

Ma is ott áll a szobor, dacolva az idővel és a változással. Ott áll a falu felett a gömbölyű sziklán, messziről látszik, még a világűrből is talán.