Az emberek elébem nyomakodtak, lökdösődtek, átmentek a piroson, szemeteltek. Az autók ráhajtottak a zebrára, kerülgetni kellett őket. Bosszantó volt.
És akkor, hirtelen, ráeszméltem, hogy mindez csupán szokás. Szokás, azaz általánosan elfogadott viselkedésforma. Gyakran nincs mögötte semmi. Nincs mögötte bántó szándék, rosszindulat, kegyetlenség, szeretetlenség, még ha én így is érezném, még csak nemtörődömség sincs. Csak megszokás.
Ez az ember itt a kocsijában, félig a zebrán, ahogy pillantásra sem méltat, ahogy mosolytalanul kimered a szélvédőn, szintén egy ember. Ugyanolyan, mint én. Talán családja van, gyerekei, azokhoz siet. Amikor hazaér, megöleli őket, megcsókolja gyengéden, ajándékot visz, virágot a feleségének. Figyelmes a szomszédaival, gondosan végzi a munkáját, segítőkész.
Talán csak ez az egyetlen rossz szokása. Fölszedte valahol, talán nem is tud róla. Ha akarná, könnyedén elhagyhatná, hiszen nem jelent számára semmit. Lehet, hogy el is hagyja. Talán most tette ezt utoljára, és akkor nem marad több rossz szokása. Csak a jók.
És ez a szutykos kamaszkölyök is utoljára köpdösi szembe velem a napraforgóhéjat az utcán, csak, mert valamikor az utolsó héjakat is szét kell köpdösni. Azután hazamegy, kitisztítja a körmeit, átöltözik, segít megtalálni a kishúga elgurult kedvenc játékát, megkérdezi az édesanyjától, mit segíthetne, és lecsókolja a hitetlenkedő asszony örömkönnyeit.
Hiszen csak rossz szokás a legtöbb bosszantó, mások életét megnehezítő, idegesítő tulajdonságunk, pusztító és önpusztító káros szenvedélyünk. Rossz szokás, amitől megszabadulhatnánk a szeretet, a béke, az öröm, a boldogság kedvéért.
Saját magunk és mások boldogsága kedvéért. A kettő összefügg, szorosan összefügg. Nem nagy ár.
Talán csak egyetlen rossz szokásom van nekem is már, és ez is most fordul velem elő utoljára, hogy átadhassam magamat a jóknak, a szebb és nagyszerű jövőnek.
Hogy aztán hazamehessek, és tiszta szívvel mondhassam valakinek, aki fontos számomra: szeretlek.
