A versengő szülő

Az ilyen típusú szülő, amennyiben a gyermeke közepes, átlagos eredmény produkál, akkor megszégyenítve érzi magát. Hasonlít a reakciója a narcisztikus szülőre abból a szempontból, hogy úgy érzi, hogy őt magát minősíti a gyermeke sporteredménye. A versengő szülő kifejezés itt nem arra vonatkozik, hogy a szülő a társadalomban is egyre inkább jelen lévő versenyszellemet hirdeti. Hiszen ez a sportpályákon alapvető követelmény.

A hibás nevelői magatartás két területen jelentkezik.

1. A szülő, a többi szülő felett akar győzelmet aratni a gyermeke sport teljesítményével. Az ő önértékelését erősíti a győzelem és szégyeníti meg a közepes eredmény.
2. Gyakran a saját gyerekével is verseng. Ez szelídebb esetben úgy jelentkezik, hogy ha pl. a gyereke mesél egy verseny részleteiről, akkor a szülő átveszi a szót, és rálicitálva elmeséli a saját régebbi dicsőségeit. Súlyosabb esetben, az ilyen szülő nehezen viseli el a gyerekének a sikereit. Úgy éli meg, hogy ő már nem fontos, az ő ideje már elmúlt, és ezt valahogy kompenzálnia kell.

A frusztrált szülő azonosul a gyerekével, legyen szó edzésről, vagy versenyről. Kiterjeszti az énhatárait, rendszerint többes számban beszél az eredményekről.

„Sajnos, nem játszottunk túl jól, ma nem sikerült győznünk...”

Olyan, mintha minden sporthelyzetben maga is ott lenne a pályán. Együtt rezeg a gyerekkel, sokszor aggodalmaskodik. Ő az, aki ott lóg az edző nyakán, minden edzés után vannak fontos kérdései. Összefonódása a gyerekkel olyan erős, hogy elvárja, hogy az tanuljon az Ő korábbi hibáiból. Folyton magyaráz, mindezt jó szándékkal teszi, de mégis az az eredmény, hogy a gyermeke fejlődése, érése nem követheti a saját természetes ritmusát.

Az iskolai órák kivételével mindig együtt vagyunk. Én viszem, hozom, megvárom mindenhol. Nem vagyok elégedett az edzőjével, szerintem nem így kéne beszélni a lányokkal. Túl szigorú velük. Szerintem lelkileg terrorizálja a lányokat. Meg is beszélem Nellykével minden nap, hogy ne figyeljen oda, mintha nem is kiabálna az edző. Én is így tettem fiatal tornász koromban, másképpen ezt nem lehet elviselni.

Nellyke edzője nem kiabál, hanem hangosan beszél. Az anyuka régebbi rossz élményeit aktualizálja, és elvárja, hogy lánya ennek megfelelően viselkedjék. Azóta Nellyke, bát ígéretes tehetség volt, már nem tornázik, sportágat váltottak. Anyuka itt már a csapat ügyintézőjévé avanzsált, így könnyebben tudja felügyelni a lányát érő hatásokat. Nellyke soha nincs egyedül.

A racionalizáló szülő

Megmagyarázza magának a szülő, hogy miért nem kell beleszólnia a gyerek életébe. Úgy gondolja, hogy akkor lesz a gyerekéből felelősségteljes ember, ha Ő hagyja küzdeni és tanulni a saját hibáiból. Mindez jól hangzik, de a szülő felelős azért, hogy a gyermeke fizikai és lelki biztonságát biztosítsa. A racionalizáló szülő túlságosan a háttérbe vonul.

Nem motiválja, nem bíztatja a gyermekét és a felesleges kockázatoktól se óvja meg. Például, ha a kamasz fia megsértődik az edzőre, és dühében úgy dönt, hogy abbahagyja a sportot, akkor se ül le vele beszélgetni. Nem segít feloldani a konfliktust, hagyja, hadd menjen a saját feje után, „majd tanul belőle”!

Ám, ennek túl nagy ára van, a később magához térő fiatalember esetleg nem tud visszakerülni a csapatába, és kedvét vesztve végleg kikerül a sportból.

Az edzők szeretik, ha a szülő a háttérben marad, de a racionalizáló szülő akkor se működik együtt, amikor erre nagy szükség lenne a gyerek érdekében. Van, amikor ennek egyszerűen az az oka, hogy a szülők sokat dolgoznak. Alkotó munkát végző szülőnél nagy a kísértés, hogy annyira belemerüljön a saját munkájába, hogy észre se veszi azokat a szituációkat, ahol a gyermekének segítségre, szülői beavatkozásra lenne szükség.

A nem elkötelezett szülő

Bármelyik szülői magatartás fűszerezhető még az elköteleződés hiányával.

Szeretné, ha sikeres lenne a gyereke, de nem tudja, hogy melyik utat favorizálja, a sportot vagy a tanulást. Csapong a két terület között, és váltogatva aggódik, vagy kéri számon az egyik-vagy másik területen elért eredményeket. Szorongva teszi fel a kérdéseket naponta.

 Lesz elég időd, készülni az érettségire? Mi lesz, ha lesérülsz és vége a sportkarrierednek, azért a diploma, mégiscsak diploma!

 Ezeknek az aggódó kérdéseknek igencsak mérgező hatása van. A vonzás törvénye értelmében könnyen valósággá válnak. Belesuttogja a gyermeke gondolataiba a kudarc lehetőségét, és valóban, egy idő után a sportoló elkezdi mind fáradtabbnak érezni magát esténként, és súlyosnak érzi az áldozatot, amit hoz a sportért. Nem mer belemenni a helyzetekbe a pályán, nem vállalja a közelharcot a labdáért, mert félti a lábát a sérüléstől. Mégis egyre több sérülése van. (Pygmalion effektus) Egy idő után belátja, hogy minden hiába. Egyszerűbb, ha abbahagyja a sportot.

Az autoriter (és nem elkötelezett) szülők az ilyen helyzetekre is keményebben reagálnak, azonnal intézkednek és büntetnek. Minden edző ismeri az ilyen értesítéseket és próbál megküzdeni vele, megtalálni a legjobb kompromisszumot:

 „Ági kapott matematikából egy kettes érdemjegyet, ezért a hónapban nem engedem edzésre.

„Ági félévi bizonyítványa rosszabb lett a vártnál, ezért egy ideig megszüntetem számára a délutáni külön elfoglaltságokat, ami nem közvetlen a tanulással kapcsolatos.

 Találkoztam olyan szülővel is, aki még saját gyermekének személyiségével sincs egészen tisztában. Nem tudja, hogy egy ilyen szankcióval, mit ér el gyermekénél.

 Három éve táncoló tehetséges leányzó kapott egy egyest az iskolában. Ezen az édesapja - aki egyébként külföldön dolgozik az év 70%-ban - olyannyira felbőszült, hogy eltiltotta a tánctól, amiről tudomása volt, hogy versenyszerűen űz, és szeret. Ugyanakkor nem tudatosan, de eltiltotta tőlem is, - meséli az edző - akitől a kislány tanácsokat kért, például, ha egy barátnőjével összeveszett. A lány válaszként otthon az összes addig megszerzett oklevelét széttépte, az érmeit kidobta. Az idő teltével a jegyei nem javultak, sőt. A magatartása is romlott.

Szívemen viseltem a sorsát, hiszen tudtam, hogy mennyire szeret táncolni, és később édesanyját is sikerült jobb belátásra bírnom. Azonban sem édesanyja belátó kérlelésével, sem az én javaslatomra a lány nem folytatta többet a táncot. Nem csak táncolni nem hajlandó, semmilyen sporttal nem hajlandó már foglalkozni. Mint később megtudtam tőle, azért, hogy az édesapja ne tudja őt többé zsarolni.

Ebben a történetben mindenki vesztes.

Az ilyen típusú szülő, amennyiben a gyermeke közepes, átlagos eredmény produkál, akkor megszégyenítve érzi magát. Hasonlít a reakciója a narcisztikus szülőre abból a szempontból, hogy úgy érzi, hogy őt magát minősíti a gyermeke sporteredménye. A versengő szülő kifejezés itt nem arra vonatkozik, hogy a szülő a társadalomban is egyre inkább jelen lévő versenyszellemet hirdeti. Hiszen ez a sportpályákon alapvető követelmény.

A hibás nevelői magatartás két területen jelentkezik.

1. A szülő, a többi szülő felett akar győzelmet aratni a gyermeke sport teljesítményével. Az ő önértékelését erősíti a győzelem és szégyeníti meg a közepes eredmény.
2. Gyakran a saját gyerekével is verseng. Ez szelídebb esetben úgy jelentkezik, hogy ha pl. a gyereke mesél egy verseny részleteiről, akkor a szülő átveszi a szót, és rálicitálva elmeséli a saját régebbi dicsőségeit. Súlyosabb esetben, az ilyen szülő nehezen viseli el a gyerekének a sikereit. Úgy éli meg, hogy ő már nem fontos, az ő ideje már elmúlt, és ezt valahogy kompenzálnia kell.

A frusztrált szülő:

A frusztrált szülő azonosul a gyerekével, legyen szó edzésről, vagy versenyről. Kiterjeszti az énhatárait, rendszerint többes számban beszél az eredményekről.

„Sajnos, nem játszottunk túl jól, ma nem sikerült győznünk...”

Olyan, mintha minden sporthelyzetben maga is ott lenne a pályán. Együtt rezeg a gyerekkel, sokszor aggodalmaskodik. Ő az, aki ott lóg az edző nyakán, minden edzés után vannak fontos kérdései. Összefonódása a gyerekkel olyan erős, hogy elvárja, hogy az tanuljon az Ő korábbi hibáiból. Folyton magyaráz, mindezt jó szándékkal teszi, de mégis az az eredmény, hogy a gyermeke fejlődése, érése nem követheti a saját természetes ritmusát.

Az iskolai órák kivételével mindig együtt vagyunk. Én viszem, hozom, megvárom mindenhol. Nem vagyok elégedett az edzőjével, szerintem nem így kéne beszélni a lányokkal. Túl szigorú velük. Szerintem lelkileg terrorizálja a lányokat. Meg is beszélem Nellykével minden nap, hogy ne figyeljen oda, mintha nem is kiabálna az edző. Én is így tettem fiatal tornász koromban, másképpen ezt nem lehet elviselni.

Nellyke edzője nem kiabál, hanem hangosan beszél. Az anyuka régebbi rossz élményeit aktualizálja, és elvárja, hogy lánya ennek megfelelően viselkedjék. Azóta Nellyke, bát ígéretes tehetség volt, már nem tornázik, sportágat váltottak. Anyuka itt már a csapat ügyintézőjévé avanzsált, így könnyebben tudja felügyelni a lányát érő hatásokat. Nellyke soha nincs egyedül.

„Bajnoknak lenni váratlan, nagy, de múlandó eredmény, pünkösdi királyság”- mondja Szepes Mária az Álomszótár című könyvében.

 Bajnoknak lenni az egy szakasz az ember életében, és eszerint kell bánni vele jelentőségét tekintve.

Két szempont:.

Bajnoknak lenni nem egy életcél. Bajnoknak lenni egy életszakasz célja lehet. Nem lehet egy életet teletömni mindennel, nem lehet egy egész élet célja, hiszen egy idő után elveszíti az aktualitását, és ilyenkor már csak egy álmodozás az egész, egy délibáb, hogy majd, valamikor bajnok leszek, és aztán ráébred, hogy már nem. Teleakaszthatom mindenféle ballaszttal, azt gondolni, hogy egyszer majd bajnok leszek, és nem megszabadulni ezektől a gátló tényezőktől, amik a szakaszt teszik eredménytelenné, ostobaság. Ha bajnok akarok lenni, ez egy project. Életszakasz. Igen. Egy felkészülés, amikor ebben élek, ebben égek. Lehet fél éves, vagy egy éves, esetleg hosszabb valamivel, de már az olimpiára készülés négy éve is túl hosszú, azt is rövidebb szakaszokra kell osztani. Egyetlen egy szakasz. Elérem, bajnok lettem, megvan. Ebből következhetnek következő szakaszok, de nem ez a végcél.

Viszont ha nem fontos a szakasz, ennek a célja az adott időszakban, adott pillanatban, ha nem konkrét, hanem majd, valamikor, akkor megette a fene.

Mint az irodalmi Nobel díj az írók többségének. Vagy megírom a nagy műveket, összerakom, amiktől esélyem van, vagy várakozhatok örökké hiába.

Szóval bajnokká válni akkor kell, amikor lehet.

Ennyi.

Narcisztikus szülő.

"A narcisztikus szülő tipikus jellemzője, hogy gyermekéhez annak kizárólagos birtokosaként kötődik ... (és) különös féltékenységgel figyeli gyermeke önállóvá válásának folyamatát." Ennek eredménye az a jelenség, amelyre a narcisztikus kötődés, kodependencia, illetve társfüggőség kifejezést alkalmazzák — amelynek lényege, hogy abban a gyermek kizárólag a szülő érdekében létezik.” (A Wikipédia definíciója)

 Az ilyen szülőtípus hajlamos arra, hogy a sportoló gyerekével kapcsolatosan idealizált elvárásai legyenek. Saját önértékelését összekapcsolja a gyereke értékelésével, és ez mindig a teljesítménynek megfelelően változik.

 A gyerek akkor látja elégedettnek a szülőt, ha jól teljesít a sportban. Szeret büszke lenni a gyereke sportteljesítményére.

Vegyük észre a különbséget: nem a gyerekére, hanem a gyereke sportteljesítményére. Valójában ezek az Ő sikerei, valójában Ő futja a tiszteletkört a lelátók előtt, és Ő áll a dobogón, neki szól a himnusz. Szó szerint bearanyozza a gyerek az Ő életét.

A narcisztikus szülő éppen ezért nem akarja elfogadni az elvesztett versenyt, mert nem akar a reflektorfényből kijönni. Ilyenkor, a gyermekét hibáztatja, és visszavonja tőle a figyelmét. Megbántódik, megsértődik a saját kudarcot valló gyerekére.

Ezzel az attitűddel, a szülő nehezen tudja elfogadni az edző utasításait, mert mindent átenged a saját gondolati szűrőjén, és ennek megfelelően értékel. Más szakemberekkel is gyanakvó, gyakran ragaszkodik ahhoz, hogy a gyereke mindenben kitűnő legyen. Felülbírálja az edzésidőpontokat, összeveti az iskolai dolgozatok és különórák időpontjaival, valóságos egyszemélyes logisztikai központ. Ő dönt mindenről.

Elvileg feláldozza az életét, mindenhol oda teszi a vörös szőnyeget a gyereke lába alá, de a gyereknek kötelező a legjobbnak lenni.

A Dr. Karyl McBride által közölt tüneti lista (McBride, 2009) alapján, a narcisztikus szülői viselkedésre jellemző többek közt:

• a szülő, ahelyett hogy saját érzelmeiért és tetteiért felvállalná a felelősséget, azt gyermekére hárítja.
• gyermeke manipulálása, hibáztatása, megszégyenítése.
• a szülő kontrollja alatt tartja gyermeke életét, gyakran az áldozat és mártír szerepében.
• a szülő váltakozva despotikus és önző, majd depressziós.
• a szülő megköveteli, hogy körülötte forogjon a világ, ellentmondást nem tűr és gyermekével szemben minden úgy kell történjen ahogy a szülő akarja.
• a szülő elsődleges szempontja környezetének véleménye (szomszédok, barátok, család, munkatársak).
• a szülő sértődékenysége és hosszan tartó haragtartása, ahelyett hogy megpróbálná a helyzetet feloldani.
• a szülő gyermekét tulajdonaként vagy szolgájaként kezeli.
• a szülő saját betegségeiért gyermekét okolja.
• a gyermek gyakran érzi, hogy szülei őszintétlenek vele.
• már gyerekkorában a gyermek szülei érzelmi igényeit kell, kielégítse.
• a szülő gyermekét nem önmagáért "szereti", hanem valamely egyéb okból (pl. annak tehetsége vagy sikerei miatt).
• amikor gyermeke problémáit szeretné vele megosztani, a szülő azokra saját problémaival "válaszol".
• amikor gyermeke érzéseiről beszél neki, a szülő saját érzéseivel próbálja azokat felülmúlni.
• a szülő féltékeny gyermeke egyes külső vagy belső tulajdonságára, olykor egyenesen 'verseng' gyermekével.
• a szülő csak azokat a tulajdonságokat, jellemzőket, terveket, életformát, stb. támogatja gyermekében, amely szerinte őt "tökéletes szülőként" tükrözi kifelé.
• amikor valamely meghatározó negatív esemény éri gyermekét, a szülő reakciója arra irányul, hogy ez miként érinti őt magát és nem arra hogy gyermeke miként érez emiatt.

Nem cél a negatív hozzáállás elemezgetése, túlhangsúlyozása, hiszen a legtöbb szülő pozitív, és maga is erőt ad a gyerekének, sőt, olykor az edzőnek is. Ezért is maradt ki ez az elemzés a könyvből. Mégis érdemes felismerni a tipikus problematikus szülői magatartásformákat, mivel így beazonosítva a problémát, már könnyebb a megoldás megtalálása is.

Autokratikus szülő.

(Budavári Ágota sportpszichológus kategóriái)

Ő, az a szülő, akit az edzők is nehezen viselnek el. Mindent kontrollál, mindent dominál és gyakran elégedetlen. Felveszi videóval a meccset, és otthon kielemzi. Rávilágít a gyerek minden hibás mozdulatára. Felhívja az edzőt és elmondja, hogy mit kellett volna másképpen csináljon. Kifejezi nemtetszését, hogy miért dicsért, amikor a gyerek lepasszolta a labdát, ahelyett, hogy rúgott volna egy bomba gólt. Meg se hallja, hogy az edző azért dicsérte meg a fiát, mert pont azt az utasítást adta, hogy passzoljon, és ne kapura lőjön.

Az igazán fájdalmas az, amikor az autokratikus szülő a gyermeke nélkül, esetenként a gyerek érdeke ellenébe dönt, figyelembe se véve az edző véleményét. Edző barátom, talán ezeket a helyzeteket viseli el a legnehezebben.

Felhív az apuka, hogy ha nem teszem be a gyereket a bajnoki meccsen a kapuba, hanem csak holmi vacak Bozsik tornán védhet, akkor Ő viszi innen a fiát máshova.

De, kedves apuka, a fia most hétvégén két meccsen is nagy kapuban fog védeni, mint első kapus, rengeteget tanul majd belőle…

Meg se hallja, bontsuk fel a szerződést!

De, apuka, felbonthatjuk, akkor a fia járhat ugyan máshol edzésre, de fél évig nem védhet mérkőzéseken!

Ez őt nem érdekli.

És az érintett fiatalember?

Ott zokogott a kádban egész este.

A diktatórikus szülő a saját gyermekét folyamatosan alárendelt helyzetbe kényszeríti, a gyerek állandó nyomás alatt él. A gyerek azt éli meg, hogy ebből a helyzetből nincs menekülés. Rendszerint nem tudja, nem meri senkivel megbeszélni a problémáit. Magányossá válik, és megjelennek az állandó stressz következményeként a testi tünetek is: hasfájás, körömrágás, fejfájás. Hangulata is változó lesz, időnként előfordulhatnak dühkitörések. Jellemző, hogy ezek a gyerekek, akik a szülő közelében szorongó, félénk arcukat mutatják, az iskolában vagy a sportpályán agresszívekké, szemtelenné válnak.

Ez a fajta szülői magatartás általánosan megnehezíti a gyerekek önállósodási folyamatát és személyiségfejlődését. Különösen nehéz helyzeteket teremt a sportban. Az autokrata szülő gyereke gyakran küzd önértékelési problémákkal. Ebből következik, hogy a kulcsfontosságú pillanatokban nem képes fókuszálni. A kudarctól való félelem, vagy a túl erős érzelmek, indulatok megakadályozzák ebben.

Ez a fajta negatív attitűd igen gyakori. Mivel hiszek a valódi történetek erejében, következzen egy újabb példa, amit egy ökölvívóedző osztott meg velem:

„A srác, akiről szó van, tizenkét éves, bár fizikumát tekintve, akár tizenhat is lehetne. Serdülőcsoportban versenyzik, messze a legerősebb az edzéseken. Apuka börtönviselt, most vállalkozik, saját bevallása szerint „Csibész”. Csináljatok ebből a gyerekből bajnokot, mondta, amikor lehozta edzésre. A fiúval, nevezzük Tibinek, sok gond volt. Ha olyanokkal kellett küzdeni, akik nem voltak elég ügyesek, testi erejét kihasználva, győzött és bátornak tűnt. Viszont, ha ügyes, technikás fiúval mérkőzött, akkor elszállt a bátorsága és a helyzeteket hazugságokkal kezdte kivédeni, hogy nem hozott kesztyűt, hogy fáj valamije, hogy otthon maradt a fogvédője. Megtaláltam a fogvédőjét és kitettem az asztal közepére. Tibi, látszólag kereste a fogvédőt, mondtam, hogy ott van az asztalon. És lám, ahogy odanéztem, már nem volt ott. Képes volt a saját fogvédőjét visszalopni, csak hogy ne kelljen kesztyűzni.

Apuka erről semmit sem tud, mert én tudom, hogy szigorú és megverné a fiát. De, mindenkinek elkezdte terjeszteni, hogy a fiát külön edzésekre kell vinnie, mert nálunk nincs ellenfele.

Egy versenyre eljött nemrég, mondtuk, hogy ne jöjjön a ring közelébe, mert akkor Tibi rá fog figyelni. Nem bírta ki, odarohant, és akkor már Ő irányította a fiát, amit mi tehetetlenül néztünk. Elkiabálta magát, hogy előre, amikor hátra kellett volna lépnie Tibinek, és szó szerint leüttette a saját fiát. Mérges lett, remélem, saját magára, de velünk kiabált.

Azóta nem jött Tibi edzésre.

Ez a történet nagyon összetett, hosszan lehetne elemezni. Csak néhány szempont:

• Feltételezhető, hogy az apa, saját életútját akarta megkoronázni (legalizálni?) a bajnok fia által.
• Feltételezhető, hogy apuka otthon is agresszív volt, verve nevelte a fiát, akinek meg kellett hunyászkodni a fizikai tekintély előtt. Ez ütött vissza az edzéseken.
• Feltételezhető, hogy az apa-fia kapcsolatban nem volt jellemző az őszinte kommunikáció.
• Feltételezhető, hogy az otthon elfogadott, un. csibész megoldások, Tibi számára is valós stratégiákká váltak a kudarc kerülés érdekében.
• Feltételezhető, hogy az említett mérkőzésen történtek komoly tükröt mutattak apának és fiának arról, hogy a viselkedésük a ringben nem sikeres.

Persze felmerül az a kérdés is, hogy az edzőknek mit lehetett volna másképpen cselekedni? Volt-e egyáltalán eszközük arra, hogy távol tartsák az apát a ringtől? Valószínű, hogy ez ott nem volt lehetséges. Egy ilyen helyzet, lehetne akár fordulópont a szülő magatartásában, módot adhatna egy őszinte beszélgetésre az edző és a szülő között. Sajnos, ez ritkán történik meg. Nagyon ritkán. A szülő szerepe gyakran végzetesen meghatározó jelentőségű. Ez a sportban sincs másképpen, mint az élet más területein. Az apa a probléma része, és nem is akar a megoldás része lenni.

A nyerő hármas 

Előszó   4

Levél a gyerekeimnek   5

A tehetség   7

Tehetség és teljesítmény  14

Nyerő észjárás  17

A mindenható énkép   19

Sikerkeresés, kudarc-kerülés  23

Belső beszéd   29

Éremtábla - Rio 2016  34

A célok koncepciója   35

A lehetetlen nem létezik   38

A célok megkerülhetetlenek   41

A célkitűzés módja: 44

Sportoló – szülő – edző   51

A szülő indokai, néhány szülőtípus  56

A sportoló szükségletei 60

A siker   68

Ki is ez a gyerek valójában?  70

Kiből lesz bajnok?  78

Hogyan bánjak vele, ha   79

A lélek   84

A feladatok nehézségi foka   87

Ne gondolj a fehér elefántra!  92

Az edző   97

A lelkesedés  111

A hős  és a katedrális. 117

A változás hatalma - Az öttéglás modell  119

A plató   124

Az ideális csatorna és megteremtésének lehetőségei 127

A kudarc   132

Ajtók   134

Öregember az Andrássy úton   138

Megjelent a Nyerő Hármas című könyvünk. Hajnalkával közösen írtuk, szültük, állítottuk össze, jól sikerült. Korántsem tartalmaz minden szempontot, nem zsúfoltuk össze benne minden cáfolhatatlan szakmaiságot. Könnyen olvasható, szerethető kézikönyv lett belőle. Mi legalábbis szeretjük. 

Azt gondoljuk, jó szolgálatot tehet a szülőknek, hogyan tehetnének meg a legtöbbet a gyermekük áhított sikeréért. 

Jó szolgálatot tehet az edzőknek, felhívja a figyelmet olyan szempontokra, ami az edzőképzéseken nemigen van jelen, és amelyek ismerete megsokszorozhatják az edzői munka hatékonyságát.

És azt hiszem, versenysportolók is haszonnal forgathatják.

A könyv bolti-kereskedelmi forgalomban nem kapható. Ennek elsősorban finanszírozási okai vannak, és az is, hogy a hatalmas bolti választékban könnyen eltűnhet ez a szerény kis kötet. Megrendelhető e-mailben vagy facebook üzenetben 2500 f-os fogyasztói áron (+postaköltség). 10 db fölötti rendelés esetén 20% kedvezményt nyújtunk.

NAPI
KÜLDETÉS
GENERÁTOR

Tökéletes nap

Szeretek társaságban lenni, élvezem, ha körül vesznek, akiket szeretek. A családom, barátaim, jó a nyüzsgés.

Szeretek elmenni itthonról, szeretem a munkám, szeretek előadásokat tartani, vagy személyes megbeszéléseken álmodni a sikerről, eredményességről.

A tökéletes hétköznap mégis más nekem kicsit. a tökéletes hétköznap nem a munkáról szól, hanem arról, hogy jól érzem magam, és lényegében kettesben vagyok Hajnalkával.

Reggel úgy ébredek, hogy kialudtam magam. Nyolc óra után, akár kilenc körül is tudok még szenderegni. Lassan ébredünk, csak érezzük egymás szuszogását, szavak nélkül is tudom, ha már ébren van.

Megfőzöm a kávét, és csöndben szürcsölgetünk. Vagy éppen nem csöndben. Hajnalka elmeséli, mit álmodott. Néha furcsa álmai vannak. Aztán Hajnalka fölkel, én még maradok, és elmondok egy Rózsafűzért. Egyedül, bár Hajnalka gyakran ott sertepertél körülöttem. Nézem, ahogy ki-be járkál a fürdőszobába, nézem, ahogy vetkőzik, öltözik, készülődik. Imádom nézni, minden reggel beleszeretek újra a testébe is. Békés, nyugodt, felhőtlen és szerelmes a reggel. A madarak csivitelnek a kertben, a hibiszkusz friss virágokat nyitott, a fények játszadoznak a falakon, bútorokon.

A reggelit is én készítem, a teraszon eszünk. Hajnalka néhány telefont intéz, időpontokat egyeztet, nevetgél, csacsog. Aztán elmegy néhány órára, egyedül maradok. Ő szeret elmenni, szeret pörögni, én pedig élvezem az egyedüllétet is, ha nem túl hosszú. Néhány órát elvagyok a gépnél, levelezek, olvasok, írok. A céljaimmal, személyes életemmel foglalkozom egy órát, álmodom magamnak és mások helyett is.

Beszélek a lányaimmal telefonon, megtelik a szívem, boldog vagyok, hogy vannak nekem. Zsófi vagy Rebi be is ugrik délután két-három órára Bellával vagy Zakival, Abigéllel. Csak úgy vagyunk. Megosztanak velem aktualitásokat, és örülünk, aminek lehet. A gyerekek pedig aranyosak.

Hajnalka hazajön, és eszünk valamit, nem mindig fontos, mit de talán a tökéletes napon sütünk valami könnyűt a teraszon és salátát eszünk hozzá. A nap lemenőben, langyos szellő lengedez és semmi fontos nem történik. Hajnalka persze nyüzsög kicsit valamit, én elmondom a második Rózsafűzért, és hálás vagyok, hogy megtehettem ma is. Néha együtt imádkozunk. Az áldás árad a földből, a levegőből, a fákból de a falakból is, mindenünnen. Az élet szép. Nagyon jó része lenni.Úgy döntünk, ne legyen még vége a napnak, moziba megyünk. Alig vannak a teremben, bugyuta, de kedves a film, élvezzük. Este nyitott ablakkal jövünk haza, a Merci ablakán beárad az esti szeretet.

Ámen

2014. március 29.

Az ember életének a legfontosabb eseményei szinte elmesélhetetlenek. Ami pedig abszolút lehetetlen, átélni annak alapján, amit elmesélünk. Ezek csak átélhetőek, részt kell venni, jelen kell lenni.

Tegnap csoda történt. Nagyszerű csoda. Magyarország rallyversenyzői, ha nem is mindenki, de sokan, nagyszerű emberek gyűltek össze a mogyoródi pályán, hogy örömöt okozzanak beteg gyermekeknek, mosolyt varázsoljanak az arcokra, és könnyeket gyűjtsenek a szülők, és alkalmanként az összes résztvevő szemébe.   

Kettőszázötven gyermek regisztrált, kapott karszalagot és nyakbavalót, hogy minden térítés nélkül részt vehessen minden programban, amihez kedve van.

A topon természetesen az autózás állt. Ki ne akarna csodaautókban körözni a Hungaroringen, száguldani a pályán, európa- és országos bajnokok mellett ülni biztonságosan beszíjazva az autókba, izgatottan, félelemmel, és mégis örömmel, rajongással. Álmok váltak valóra ezen a szombati napon, és hiszek abban, hogy ahogy örömen úszott a szervezet összes sejtje, beindult sok gyógyulási folyamat is, már csak annak köszönhetően, mert ott volt ezen a benzingőzös pályán Isten. Ahol ennyi szeretet van jelen, ott van.

Nem lehet ellenállni ennek, miért is kellene? Jöttek a segíteni vágyó emberek, hogy részt vegyenek a gyerekek örömében. Cégek és magánemberek hoztak ajándékokat a gyermekeknek, jelmezesekkel lehetett fényképezkedni, bohócok tekergették a lufikat, önkéntesek sürögtek forogtak, intéztek mindent, ami csak szükséges.

Néhány ember egyszerűen együttműködött azért, hogy örömöt okozzon, és ez sikerült nekik. Nem volt szükség ehhez sem központi irányításra, sem hivatalos szervezésre, csak kezdeményezésre a szeretet nevében. Jó magyar emberek, akik nem akartak ebből semmiféle saját előnyt kovácsolni, nem vártak arra, hogy majd valaki biztosítja a feltételeket, hanem tették, amit jónak láttak, tették, amit a szívük diktált. És ha megkérdezed őket, megérte, nem is értik, mit kérdezel.

Én azt látom, hogy az az ország, ahol ez megtörténik, és országszerte ehhez hasonló jószándékú kezdeményezés, ott nincs nagy baj. Ha az ország dolgai nem is működnek mindig tökéletesen, a nép szíve a helyén van.

A gyermekek pedig Isten nevében gyógyulnak, mert ahol ennyi a szeretet, ott a gonoszságnak, betegségnek helye nincs. Köszönjük.

Miután szerencsésen túléltük a 2012. december 21-re meghirdetett Világvégét, s előzőleg persze Balázs 33. születésnapját is szép számban összegyűlve megünnepeltük, kívánok Mindenkinek nagyon boldog Újévet!

Éppen olyat, amilyet csak szeretnétek...

Egészségben, szeretetben, örömökben, gyarapodásban és főképpen pozitív gondolatokban gazdagon!

Ismét a Kabarczokkal van baj!

Ezúttal a nemzetközi tudományos élet nyugalmát borította fel a „kabarcz–probléma”. A zavart az okozta, hogy a Weschler intelligenciateszt Műveltség kategóriájába, az általános ismereteket vizsgáló témakörbe bekerült egy kérdés:

– Kicsoda Kabarcz Zsófi?

A tudományos világ azon túl, hogy egyként fölhördült, teljesen megosztott a kérdés megítélését illetően.

Vannak, akik egyetértenek Weschlerék intézkedésével, mondván: ez az ismeret ma már az általános műveltség elvitathatatlan része.

Mások szerint a Kabarczok már amúgy is túl vannak reprezentálva az általános közgondolkodásban.

A legnagyobb aggálynak azonban azt tartják, hogy a kérdés jogosulatlan előnyhöz juttatja az értelmi fogyatékosokat, tekintettel arra, hogy az inkább magas érzelmi intelligenciával bíró populáció körében ez az ismeret lényegesen elterjedtebb, mint pl. a műszaki értelmiség, vagy az ateisták körében.

Egyes történészek fölhívják a figyelmet arra, hogy hasonló eset már megfigyelhető volt korábban Indiában, amikor a Weschler tesztbe bekerült a kérdés: – Kicsoda Teréz anya?

Az intézkedést követően szignifikáns módon megnőtt a Kalkuttai hajléktalanok mért intelligenciaszintje, különösen a Wall Street képviselőivel való összehasonlításban.

– Ez a különbség azóta sem szűnt meg – emlékeztetnek az elemzők, akik hasonló jelenség bekövetkeztétől tartanak. 

http://varazslatosgladiatorok.blog.hu/

„Hiszünk abban, hogy Isten után a család tehet a legtöbbet a családtagokért. Többet, mint bármilyen szervezet, állam, hatalom, érdekképviselet, vagy bármi más. Azért fogunk össze, mert az összetartás nem csak eredményesebb, hasznosabb, de kellemesebb, élhetőbb életet eredményez, mint a széthúzás.

És hiszünk abban, hogy a korábbi baklövések, hibák, ha nem is kijavíthatóak minden esetben, de jóvátehetők, megbocsáthatók, és elfelejthetők. Aki nem hajlandó megbocsátani, az olyan, mintha mérget inna, és azt várná, hogy a másik haljon meg a méregtől.”

És hiszünk abban, hogy a szeretet légkörében az egyéni ambíciók, tervek, célok és álmok is jobb eséllyel valósulnak meg, mint a haragtól, gyűlölködéstől, szemrehányástól terhelt légkörben.

Éppen ezért azt várjuk a 2011. esztendőtől, hogy

• A család minden tagja szeretetben, békességben, nyugalomban, méltóságban élhessen!
• Testi–lelki egészségünk kifogástalan legyen!
• Legyen részünk elegendő örömben!
• A család minden tagja találja meg a saját kihívásait, életének, tevékenységeinek méltó célját!
• A munka után járó elismerés találjon meg minket!
• Anyagiakban ne szűkölködjünk!
• Jusson idő és pénz pihenésre, és feltöltődésre!
• Gonoszság, baleset, betegség, támadás kerüljön el minket!
• Törekvéseink akár itthon, akár külföldön legyenek sikeresek!
• Legyen szemünk Isten útjaira, tervére és útmutatásaira!
• A gyengébbek mellett ne menjünk el segítségnyújtás nélkül!
• Amit kimondunk, ne legyen okunk visszaszívni! Legyen mindig jó szó a szánkban!

Drága Istenem, Atyám!

Kérlek áld meg a családunk minden tagját ebben az esztendőben mindazzal, aminek örülne! Teljen be életünk örömmel és békével, sikerrel és erővel, hogy segítségükkel még közelebb kerülhessünk hozzád!

Ámen

Nem hiszem el, mi minden tud összejönni, és amit pláne nem hiszek el, hogy nem kapott senki dührohamot, sem sírógörcsöt, sem semmi hasonlót.

Én tudom, hogy ilyesmi másokkal nem fordulhat elő, tipikus Kabarcz sztori.

Minden gyönyörűen kezdődött.

Hajnalkát várom az állomáson, jön haza Pestről. Meleg őszi délután, vénasszonyok nyara, süt a nap, húsz fok fölötti hőmérséklet, rövid ujjú ing, a hátam sem sajog már.

Hajnalka időben jön, indulhatunk haza.

Csak még ugorjunk be a szerelvényboltba, ha már itt van az orrunk előtt, mert folyik a víz a kazánházban, kell valami apró cucc. Drága is, meg nincs is megfelelő méret, így hétfőre marad a vásárlás is, meg a szerelés is, indulhatunk haza.

De nem nyílik a kocsi ajtaja. Hiába nyomkodom a távirányítót, semmi. Szétszedem, van nálam bicska (mindig), de hiába. Nem reagál. Kimerült az elem? Sebaj, itt a barkácsbolt, talán van nekik. Speciális elem, nagyon pici, és 12 voltos, de van nekik, a személyzet segítőkész. Két perc, megint nyomhatom a gombot, semmi.

Otthon van tartalék távirányító, nincs más lehetőség, haza kell menni. A busz indulásáig 20 perc, jól elvagyunk, veszünk jegyet, beszélgetünk. Luca is telefonál, úton van ide, csak beragadt valami dugóba, késik.

Mondom neki, hogy nem kell sietnie, mert helyzet van, ugyebár, egy óra, még az anyja visszaér, hogy találkozhassanak, és meglátogathassák Enikőt, akinek névnapja volt a napokban. Így aztán nem öröm ülni a dugóban, jobb, mint itt várni az állomáson.

A buszt ellenőrök állítják meg, van jegyünk. (Süt a nap, nyári délután, happiness.)

Leszállunk a buszról, fél óra múlva jön a következő, amivel vissza lehet menni! Könnyű séta a házig. Kotorászok a zsebemben, hol a kulcs? Hol lenne? A kocsiban. Érdekes helyzet. Hívom Lucát. Van–e nála kulcs? Nincs, otthon hagyta. Vidáman és készségesen kérdezi:

–       Visszamenjek érte?

–       Hol vagy?

–       Most szálltam le Alsón.

Ne menjen vissza, csak lesz valami. Gyakran felejtünk nyitva ajtót, ablakot, a Balázs lagziján is a biztonsági szolgálattal voltunk online, mert nyitva maradt a teraszajtó, és ahányszor csak besétált a kutya, megszólalt a riasztó.

Semmi sincs nyitva. Még a kamraablak is zárva, pedig azon csak a puli férne be, hogy legalább a riasztó beinduljon.

Hajnalka a zseni, menjek a pincén keresztül, ott csak be tudom rúgni a pinceajtót, és bejutok a lakásba.

Megbontok egy ideiglenes borítást, pár perc alatt a pincében vagyok. Berúgni nem tudom az ajtót, mert felém nyílik, még el sem kezdem rángatni, amikor visítani kezd a riasztó. A pincében is vannak érzékelők. Fő a biztonság.

A szomszédokat Hajnalka megnyugtatja, csak mi vagyunk, éppen betörünk hozzánk. A telefonok is csörögni kezdenek, pár perc, és itt vannak a kommandósok.

Nem boldogulok az ajtóval, egy alkalmas faltörő kost keresek a sötétben, amikor meglátom a kulcsot a kazánház ajtajában. Az jó a pinceajtóba is. Bent vagyok. Hatástalanítom a riasztót, beengedem Hajnalkát, meg persze a kutyákat, mindenki boldog.

A kommandósok kérik a jelszót, a fene sem emlékszik rá, dadogunk kicsit, de eszünkbe jut, hová írtuk fel. Ez is megvan. Elhárult a veszély, a tartalék távirányító is megvan, kikísérem Hajnalkát a kapuig.

Rebivel skype–olunk, együtt imádkozunk, hogy működjön a tartalék ajtónyitó.

Nemsokára hív Luca. Működik. Bent vannak a kocsiban, ablak le, meleg van, indulnak Enikőhöz.

Csörömpölés.

–       Szétesett a kocsi?

–       Az azért nem, csak a pótkerék–tartó lazult ki, és leér a földre, az csörömpöl. Mi a teendő?

A csomagtartó nyílik (nem egyszerű mutatvány, egy éve bele van törve a kulcs), lassan az emelő és a kerékkulcs is megvan, persze forgalmi akadály a két nő, mindjárt visszahívnak. Két perc, a telefonban férfi hangokat is hallok, van segítség, megoldják.

Újabb két perc, megoldották. A pasi szimpatikus fiatalember, kapott egy CD–t a pozitív gondolkodásról. Ki tudja mi lesz ebből a kapcsolatból?

Valaminek lennie kell, mert elég sok dolognak kellett történnie, hogy létrejöjjön!

Ennyi.

Persze még csak 6 óra van.

A várakozás pont úgy volt kilenc hónap, mint máskor, az utolsó pár nap pedig éppolyan lassan telt, mint ilyenkor szokott....

2010. augusztus 14-én hajnali 4 óra 6 perckor megszületett a család új kis Jövevénye, Kabarcz Ábel. 3450 grammal és 55 centisen érkezett.

Drága Ábel, sokan vártunk, elmondhatatlan szeretettel.
Isten hozott a Nagyvilágban, a csoda-érzést hoztad el nekünk, új reményeket mutatva!
A Tigris évében, az Oroszlán jegyében születtél. Bizonyára nem véletlenül időzitettél...
Növekedj nagyra és legyen teljes az életed mindnyájunk örömére.

Az első kép telefonon készült, talán homályos. De a legjobb kezekben vagy :)


 

Szívből gratulálok a Nyerd meg az életet című könyvhöz.

Rögtön az elején  –Levél Balázsnak – írott sorok megfogtak. Elolvasása után ott zakatolt bennem a gondolat, így is lehet valakit útjára bocsájtani, hogy én milyen hülye vagyok, nekem miért nem jutott eszembe, hogy leírjam és gyerekemmel így megosszam érzéseimet, gondolataimat. Hirtelen ötlettől vezérelve le rohantam 21 éves fiamhoz és lelkendezve újságoltam ecseteltem nagy vonalakba mit olvastam és nagyon szeretném ha Ő is elolvasná. Míg felértünk a számítógéphez kicsit zavartan magyarázkodtam, - hogy fogadja ezt most tőlem egy kis ajándéknak, mintha egy szelet csoki lenne csak egy kicsit több annál, meg hogy ezek az érzések  gondolatok még mindig bennem vannak csak nem tudom ilyen szépen megfogalmazni, meg hogy ezek a dolgok örök érvényűek és most is aktuálisak hiszen még tanulsz és ezután kezded majd az önálló életet – mit ne mondjak elég érdekesen nézet rám, szó nélkül leült és elkezdte olvasni. Nagyon izgatottan vártam és egy öröké valóságnak tűnt mire befejezte, de megérte. Ahogy felállt és találkozott a tekintetünk minden porcikámmal minden idegszálammal éreztem hogy vette az üzenetet. Egyszerűen csak azt mondta –Apu ez szép volt köszönöm -  és össze ölelkeztünk. Azt hiszem ebben a szemkontaktusban, ebben az ölelésben, ebben a pár pillanatban benne volt egész eddig életünk, minden örömével-bánatával. Mit ne mondjak frenetikus volt,        KÖSZÖNÖM!!!!!!!!!!!!

Kiadják a könyvet. az ajánlatunkat itt olvashatod

Mindenki a saját világát teremti. Nincs ez másképp.

Képzelj el két embert! Legyen, mondjuk, anya és fia. Nevezzük az anyát Évának a fiát Ákosnak.

Képzeld el, hogy nagyon kedves neked ez a két ember! Együtt is, és külön–külön is. És nem csak neked kedvesek ők, amúgy is szeretetreméltó emberek.

A fiú régi barátod, együtt voltatok fiatalok, iskolatársak, játszótársak, ivócimborák, csináltatok együtt egy csomó dolgot. Olyat is, amire büszke vagy, és olyasmit is bőven, amire nem.

És teltek az évek, és hosszú időn keresztül alig tudtatok egymásról, aztán megint szoros lett a kapcsolat, aztán megint laza, és ezek az idők váltakoztak.

A szeretet azonban állandó volt.

Ilyen levelet ír neked például:

„Én úgy vagyok vele, hogy aki egyszer közel került a "szívemhez", mindegy mennyi idő telik el a következő találkozásig, ír-e nekem, vagy sem- én akár évtized múlva is úgy folytatom a beszélgetést vele, mintha egy órája váltunk volna el. Azon kevés embert, akikkel ilyen a viszonyom - mindig, minden körülmények között számon tartok. Nem nagyon teszem fel a kérdést, hogy mi történt vele az elmúlt években. Mindenki tette a maga dolgát-, fenét sem érdekli.” 

Éva, az anya tartja össze a családot ezek alatt az évek alatt is, ő az, aki telefonál, ha kell, ő közvetít, ha van mit, ő gondoskodik. Ő az, aki szereti a fiát, és a fia barátját is. Végül is, ő az anya. Na és ebből következően nő is, persze.

És telefonál néhány napja, és elmondja az első történetet: 

„ Nem szoktam tv–t nézni, de tegnap este mégis leültem a tv elé. Egy riportfilmet adtam Lánczi Andrással (mindegy most ki ő), csak ültem, és jó volt hallgatni. Utána fölhívtam Ákost, hogy megosszam vele az élményt, és kiderült, ő is nézte a műsort. Beszélgettünk kicsit. Amikor befejeztük, azt gondoltam, megveszem a könyvet (Konzervatív kiáltvány) Ákosnak a születésnapjára. Volt néhány bökkenő: napok óta nagyon fáj a hátam, így nem tudok utánajárni, hogy megvegyem. Az interneten hiába kerestem, nem kapható. De Lánczi András email címére ráakadtam. Hirtelen ötlettel írtam neki, hogy keresem a könyvét, tudna–e segíteni?

Reggel ott volt a válasz: Három példányom van, az egyiket szívesen dedikálom a fiának. Jöjjön be érte ide és ide.

Úgy gondoltam, fejezte be a sztorit, ha kell, négykézláb is elvánszorgok a könyvért. Holnap lesz Ákos születésnapja.” És elvánszorgott, persze.

Amikor letettem a telefont, a rezgésekről, és az Univerzumról gondolkodtam. Ki teremtett itt és mit?

Aztán eltelt megint két nap, és Éva megint telefonál, és elmondja a második történetet:

„Ákos meglátogatott. Fáradt volt nagyon, és lefeküdt aludni kicsit. Gyönyörűen sütött a nap, kint bogarásztam a kertben. Megállt a kapuban egy jóarcú cigány ember. Szépen köszönt.

–        Itt dolgoztunk a közelben – mondja. – Hamarabb végeztünk. Szívesen kitakarítanám az esőcsatornákat kétezer forintért.

Olyan kedvesen nézett. Azt gondoltam rászánom ezt a kétezret.

És hozott egy nagy létrát, és egy barátjával ketten nekiálltak kitakarítani az ereszt. Rá is fért.

–        Itt dolgoztunk a közelben – mondja megint az emberem. – Maradt valami anyag. Itt–ott ki kéne cserélni a csatornát. Tízezer forintért meg tudnánk csinálni.

Sok pénz most a tízezer, alig a duplája van a hónap végéig, de az ajánlat jó.

És nekiállnak, most már vagy öten, gyorsan dolgoznak, és el is készülnek hamar.

–        Nyolcszázötvenezer forint! – mondják.

Az első pillanatban azt hittem, nem hallok jól.

–        Tízezret mondtak.

–        Méterenként, asszonyom. Méterenként tízezer. Hogy is gondolhatta másképpen?”

 És csodálom, hogy Éva hogy nem ájult el, hogy nem halt meg, és hogy került elő Ákos, és hogyan tudott megegyezni végül is százötvenezer forintban, és hogyan tudtak kölcsönt kapni a szomszédtól másnapig?

És tudom, hogy a nyolcvan felé járó asszony meggondolja, ha néhány ezret vitaminra ki kell adjon, és akkor szívesen adta volna az életét, csak legyen vége a méltatlan esetnek. És most százötvenezer tartozása van.

 Amikor letettem a telefont, a rezgésekről, és az Univerzumról gondolkodtam. Ki teremtett itt és mit?

Ajándékcsomag az élettől. 52 cm, 3300 gramm, aprócska test, minden hihetetlenül parányi. Mégis, már másnap teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy belőlem jött, hogy 24 órája még ott volt bennem. Az még inkább, hogy ki is tudott bújni J Eljátszottam a gondolattal, hogy vissza lehetne-e tenni. Még valószínűtlenebbnek tetszett…

Amikor hazavittünk, letettünk a franciaágyra. Papa azt mondta, akkora vagy ezen az ágyon, mint egy kis nudli. Így lettél, majd lettetek a Nudlikáim.
Órákig tudtunk gyönyörködni, elnézegetni a pici grimaszokat az arcodon, a kezed-lábad járását szemmel követni is alig lehetett.
Nem is hiszem, hogy harminc éve történt mindez. Nekem olyan, mintha tegnap lett volna.

Köszönöm, hogy engem választottál édesanyádul. Köszönöm a csodát, amit Tőled, általad kaptam.
Drága Blaskóm, Isten éltessen és őrizze meg az áldást, mely utadat tovább kísérheti!
Nagyon sok szeretettel: Mamid

A nap már félig elmerült a horizonton, és messze volt még a part. Megkéstem, és nem akartam, hogy az este kint találjon a nyílt vízen. Tenyerem sajgott az evezőtől, de keményen markoltam, és fokoztam a tempót. És a nap éppen elmerült, amikor a csónakom alatt megcsikordult parti homok. Teljesen kimerültem. Alig vonszoltam magam, éppen csak annyi erőm volt még, hogy hazaérve lerúgjam a csizmám, megcsókoljam a feleségemet, és elterültem a fotelemben. Az asszony nézte arcomat, viharokban cserzett bőrömet, és azt mondta: készítek neked egy fürdőt.

(Valójában a ház körüli munkában fáradtam el, de a fürdőben ülve a tengeri történet heroikusabbnak tűnt, és azt gondoltam, te is jobban megjegyzed a tanulságot, mintha egyszerűen azt mondtam volna: elfáradtam, mert minden hozzáértés nélkül egész nap kéményt raktam a kerti grillezéshez.)

Ahogy ülök ott a fürdőben (az asszony nézi viharokban cserzett bőrömet), egyszer csak megkérdezi.

–        Ne hozzak neked egy pohár bort? Vagy inkább gint innál?

–        Nem tudom – válaszoltam, mert tényleg fáradt voltam, és tényleg nem tudtam, mihez lenne kedvem. A fürdő jól esett, és gondoltam, bármit hoz is a csodálatos nőm, az úgy lesz jó.

És ahogy így ezen gondolkoztam, próbáltam kitalálni, mit kapok. Gint vagy bort? És elképzeltem, hogy gin lesz, rájöttem, hogy jobban esne egy pohár bor. De ha a borra tippeltem, akkor pedig inkább a gin mellett döntöttem volna. Ostoba helyzet. Éreztem, hogy bármi is lesz, csalódott leszek. Hajnalka olyan végtelenül kedves, gondoskodó, örömöt akar nekem szerezni, és én csalódott leszek. Jó kis csapda.

Szerencsére felismertem, és ha tudod, hogy hol a csapda, dönthetsz úgy, hogy nem lépsz bele. Nem is léptem. Örültem a francia vörösbornak, amit párás pohárban hozott a drága.

De nem ez a tanulság. (Ne ezt jegyezd meg, illetve ne csak ezt.)

A tanulság a következő: Ha nem tudod, mit akarsz az élettől, ha nincs határozott célod, akármit fogsz kapni, jó esély van rá, hogy csalódott leszel.

És ha a csalódás kerít hatalmába, jobb lett volna, ha nem éred el a partot naplemente előtt. Mert akkor úgyis mindegy. Csak a fáradság marad.

kép: birodalom.blog.hu/

 Amikor azon a szeptember 11-én azok, akik csak rombolni képesek beteljesítették otromba céljukat, úgy tűnt, lelassul a világ, aztán le is áll talán az élet. De az élet nem áll meg. Mindig vannak, akik nem a rombolásban hisznek, hanem az építésben. És elhordták a romokat, és az összedőlt épület acélszerkezetéből 7,5 tonnát New Orleansba vittek, és egy hadihajót kezdtek építeni. Volt az építők között, aki nem ment nyugdíjba, mert részt akart venni az építésben. Az építés 2003-ban kezdődött, és 2005-ben a Catrina hurrikán lecsapott New Orleansra, de az épülő hajót már nem tudta elpusztítani. 2007-ben elkészült az USS New York, a közel 8000 tonnás hajó, és 2009. november 2-án körbehajózta Manhattant, és 21 ágyúlövéssel jelezte a Wold Trade Centernél: az élet nem áll meg. Vannak, akik rombolnak, és vannak, akik építenek. És mindenki maga választja meg azt, hogy kik közé áll!

 Drága Zsofkám! 

A születésnapjaitok mindig előcsalogatnak régi emlékeket, ilyenkor kicsit újraélem azokat az időket, amikor még kicsik voltatok.
Egy emlék 1988-ból, az első tengerparti nyaralásunk, első találkozásotok a tengerrel. 36 órás utazás, vonaton zötykölődés, buszon tömörülés után végre megérkeztünk Nessebarba. Késő délután volt, mire le tudtunk menni a tengerpartra. Az égen sötét felhők gyülekeztek, a tenger hullámzott, a parton egy lélek sem volt rajtunk kívül. Iszonyatosan nagy izgalomban voltatok, alig vártátok, hogy bemehessetek a vízbe. Hogyan is tilthattam volna meg akkor, ott, annyi lázas várakozás után, hogy legalább egyszer aznap megmártózzatok? Annyit tehettem csupán, hogy elmondtam, vihar közeleg, csak a víz szélén lehet egy picit megmártózni, majd fürdünk egy nagyot másnap, amikor ismét jó idő lesz. Felhúztad az úszógumit, és a Rád jellemző eufóriával vetetted bele Magad a habokba. Egy perc sem telt bele, mire észbe kaptam és már csak annyit láttam, hogy távolodsz, hogy a hullámok egyre beljebb és beljebb sodornak. Nem ért le a lábad, nem tudtál kifele jönni, kiszolgáltatottan hánykolódtál a víz szeszélyének kedvére. Abban a pillanatban, ahogy felmértem a helyzetet, utánad vetettem magam. Úsztam, úsztam, csak úsztam, de Te még inkább távolodtál. Nem tudom, hány perc telhetett el, csak azt a jeges rémületet érzem ma is, amit akkor ott átéltem. Hogy távolodsz, és nem tudlak elérni. Még erősebb karcsapásokkal tepertem feléd, míg egyszercsak nagy nehezen el tudtam kapni az úszógumidat. Kihoztalak. Ti talán abban a pillanatban nem is érzékeltétek a pillanat súlyát, a helyzet veszélyét. Csöndben megtörölgettelek és komótosan visszasétáltunk a szállásunkra.
Nem tanultam meg úszni, sem előtte, sem utána, soha nem tudtam. Aznap viszont biztosan leköröztem valamennyi olimpiai úszóbajnokot.
Drága Zsófi-Baba! Gyönyörű ajándék vagy Te a Sorstól. Isten éltessen, vezérelje utadat, hogy hosszú évtizedekig beragyoghasd mindnyájunk életét! Nagyon szeretlek: Mamid

 Ha az anyám és az apám nem szerette volna egymást azon a napon, akkor én nem lennék. Történhetett aztán bármi, az a nap, óra, perc, pillanat meghatározó volt az életemben. És mivel tudom értékelni az életem, ezért hálás vagyok a pillanatért is. És hálás vagyok apámért, anyámért. 

Mert vannak időszakok és vannak emberek, akik nem pótolhatóak. Ha ők nem lettek volna, ha az, ami történt, nem történt volna, nem lenne pótolható. Nem lenne helyette semmi. És mindegy, hogy ki vagyok és mi vagyok ma, hiszen holnapra más leszek megint, de ez, aki vagyok sokkal, sokkal kevesebb lenne nélkülük. És van, aki már elment. Többen is. És van, akinek fáj a hiánya, és van, aki eszembe sem jut. Sándorfi Gyurit biztos, hogy Isten hozta az életembe, és Szabó Ervin nélkül is sok, sok, sok minden hiányozna belőlem. És vannak, akik vannak, de nem ma tettek hozzám valamit. Bizony, Fater, Kovács Attila, Nagy Feri, és még mások is. Mennyi minden történt, amit ma nem adnék semmiért. És nem is adok. Nem felejtem, nem mocskolom be, és nem is hagyom bemocskolni senkitől, soha. Mert az enyém. És mert igaz és igazi.

Mint ahogy nem születhettek volna meg a gyermekeim sem, ha nem lett volna igazi a szerelem.

És van, ami elmúlik, de nem volt hiábavaló.

És van, aminek vége van, és fáj.

És van, aminek vége van, de milyen jó, hogy volt valaha.

És vannak hangulatok, és vannak történetek, és vannak dalok, amikből táplálkozol, amik a mindennapjaid részei. Ami mindig ott jár a fejedben, a szívedben, ott lüktet az ereidben, és kijön a szádon, ha szólsz, vagy ha énekelsz akár csak úgy magadnak.

És van, aki beletartozik a csapatba, aki kell, mert jó vele, de van, aki egyedülálló, mint apád, anyád, az igazi barátaid, a gyerekeid, a szerelmed, aki ha nincs, ha nem lett volna, akkor valami lényegit kéne most nélkülözz.

És akkor hiába állnál oda, mert nem lenne, aki odateszi.

Elment a Tamás.

Mottó: a szeretet nem érzelem, hanem döntés.

Szeretni jó!

Jó érzés. Amikor betölt a szeretet, akkor szebben süt a nap, ízesebb az étel, mámorítóak az illatok, csodálatos a világ. Minden és mindenki szép, még a jövő is. Nagyszerűek a kilátások, hiszen mi rossz történhetne, amikor betölt a szeretet.

Szeretni nehéz!

Néha. Amikor elpattan, vagy csak túlfeszül egy-egy húr. Amikor egész éjjel bömböl a gyerek. Amikor követelőzővé torzul az arca, és eltorzul a tiéd is. Amikor fáradt vagy, és inkább magaddal törődnél. Vagy amikor késik, akinek már itt kéne lennie. Amikor csak vársz, és vársz, és vársz.

Szeretni fáj!

Iszonyúan. Amikor bántanak, amikor felszakad egy seb, amikor vissza kell fojtanod a könnyeid, amikor a szád széle láthatatlanul ráng, amikor egyedül vagy, vagy éppen hogy mások boldogságát látod.

Szeretni lehetetlen!

Olykor. Amikor elhagynak, amikor a víz alá nyomnak, amikor rád se néznek, meg sem látnak. Amikor kirabolnak, amikor gyűlölnek. Amikor összeszűkül a tekintet, és kinyílik a bicska a zsebedben. Amikor ölni tudnál, és ölni is készülsz. Amikor kihűlt, megfagyott, kővé vált a szíved. Amikor nem is akarsz szeretni, és azt sem akarod, hogy téged szeressenek. És ez még mindig nem a vég…

Pedig nincs más. Muszáj szeretni! Nem miatta, illetve nem csak miatta. Magad miatt (is). Az élet: szeretet. A szeretet hiánya: pokol. (Halál pedig nincs, nem a halál a megváltás, hiába is kívánod néha.)

A szeretet nem érzelem, nem érzés, hanem döntés kérdése. Hiába hangoztatod kifogásként: már nem szeretem. Vagy okként: nem érdemli meg! Te választasz: az életet vagy a poklot.

Nincs senki azok között, akiket szeretek, aki iránt mindig éreztem volna a szeretetet. Éreztem gyűlöletet már mindenki iránt. Kívántam a szüleim vesztét, a szomszédom halálát, acsarkodtam - magamban legalább - még a gyerekeim ellen is, és a feleségem…

És persze ők is. Mindenki utált már engem, aki csak ismer. És sokan azok közül is, akik sose láttak. Az érzés olyan butaságokat tud okozni. Nem? Érdemtelenekért rajongsz, apróságokért haragszol, értelmetlenül gyűlölködsz, hiábavalóságokon vekengsz, és megsértődsz újra meg újra. Nem hülyeség ez?

Amikor te csinálod, nyilván nem. Amikor én csinálom, persze, hogy az.

Így aztán fejezzük is be velem a dolgot. Az én érzéseimmel, az én konfliktusommal, az én sértettségemmel, az én fájdalmammal.

Hiszen bármi történt is köztünk, bármilyen elszámolnivalónk is van. És bármit érzek is, és ha látni sem akarom, ha néha meg is tudnám ütni, én akkor is szeretem az öcsémet.

Ki is mondom, egyelőre még nem neki, csak így, ahogy Karinthy is, mindenkinek: szeretlek Kiss Zsolt.

És ha akarod tudni, változott-e valami ettől a világban vagy bennem: kérdezd meg bátran! 

Zoli írása a férfiak játékairól felidézett bennem egy régi és nagyon fájó emléket.

Zsófi nagyon szeretett babázni, és anyagi lehetőségeinket tekintve, nem kis erőfeszítés árán vettem Neki az ötödik születésnapjára egy baba-hajszárítót. Pici kis szerkezet volt, ceruzaelemmel működött. Zsófi nagyon boldogan fodrászolta vele a hajasbabáit.

Pár héttel később egyik este, a lefekvés előtti fürdetésnél Balázs büszkén mutatta a kádban, hogy motoros kishajót készített. Mint kiderült, szétszedte Zsófi játékhajszárítóját, kiemelte belőle a motort, és egy keménypapírból hajtogatott hajóra ragasztotta, felszerelte propellerrel. Működött!

De akkor nem ezt láttam. Csak azt, hogy tönkretette Zsófi kedves játékát. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány pofont kapott tőlem életében. Az egyiket akkor este.

Az éjszakát végigsírtam. És nem a hajszárító miatt. Azért, mert nekem fájt az a pofon. És azért, mert rádöbbentem, hogy ezzel talán egy életre belefojtottam a Fiamba a kreativitást, az alkotókedvet, elrontottam a sikerélményét.

Sokszor újragondoltam azt az estét. Ma sem tudom, mi lett volna a helyes lépés.

Szerencsére Balázs ma is kreatív, telve ötletekkel és alkotóvággyal…

 A bolt tele volt mindenféle aprócseprő, ismeretlen rendeltetésű dologgal.

–        Ez mi? – kérdezte az asszony.

–        Etetőkosár.

–        És mire jó?

–        Teletöltik kukoricával és bedobják a vízbe. Odaszoknak a halak.

–        És ez?

–        Ez is etetőkosár – hangzott a felelet.

–        Az nem lehet – jelentette ki határozottan az asszony. – Hiszen nem is hasonlítanak.

–        Sokféle van. –  A férfi szeme felcsillant. – Képzelje asszonyom, van olyan távirányítós kishajó, aminek a feneke is távirányítással nyílik…

–        Ugyan! – kacagta el magát a nő, és továbblépett! – Férfiak játékai.

A boltban vidám, közvetlen volt a hangulat. Többeknek mosolyt csalt az arcára a bájos közjáték. Csak az eladónak fagyott az arcára a lelkesedés. Csak egy pillanatra, éppen egy alig észrevehető pillanatra komorodott el, talán még ő maga sem vette észre. De egy tüske, egy kicsiny, mérgezett hegyű tüske benne maradt.

Bizony. A férfiak játékai. Miért is lenne fontos? Miért is kéne komolyan venni? Mi van ebben bármi, ami tiszteletre méltó? Ostobaság.

Pedig, ha belegondolsz, hogy mennyi minden született ezekből az ostoba játékokból! Ha tudnád, hogy az öröm, hogy sikerült, hogy lám, működik, mennyire inspirál. Ha csak egy pillanatra felsejlene a gondolat benned, hogy mennyi minden hiányozna az életedből, ha minden férfiba belefojtották volna az alkotókedvet, a szenvedélyt, hogy megmutassák, a leggyakrabban neked, te mosolygó, jó illatú, szeretnivaló asszony. Nem lenne vasalód, varrógéped, autód…

És ha belegondolnál, ha ráébrednél, hogy mennyi mindent valóban nélkülözöl emiatt…

Mert éppen elindult volna, amikor megvontad a vállad. Éppen duzzadt az erőtől, amikor legyintettél. Éppen kezdett körvonalazódni, amikor leromboltad.

És tudjuk, hogy nem tudatosan, hogy nem is gonoszságból, még csak nem is nemtörődömségből vagy figyelmetlenségből. Dehogy. Egyszerűen csak nem tudtuk felkelteni az érdeklődésedet, nem tudtuk kiváltani benned azt a tiszteletet, amire pedig szükségünk lett volna.

De nem csak nekünk, neked is.

Fura dolog ez, ezzel a tisztelettel. Beszélünk róla, sokan el is várják, követelik, mindent megtesznek érte, még meghalni is hajlandók, ha az kell. Nem tudom. Tényleg nem. De mindinkább kialakul bennem, hogy a tisztelet is olyan, mint a szeretet. Nem az a legfontosabb, ha kapod, hanem, ha adni tudod. Ha képes vagy rá, ha képessé válsz, hogy tisztelj. Dolgokat, értékeket, eszméket, gondolatokat, embereket, ügyeket, szülőket, gyerekeket, barátokat, még ellenségeket is.

A tiszteletet nem lehet megkövetelni. Nem is érdemes. De én dönthetek úgy, hogy tisztelni fogok valakit vagy valamit, amit eddig nem tettem. És nagyon érdekes változást fogok tapasztalni: észreveszem a dolgot. Meglátom az értékeket, a tulajdonságokat benne, és érdekelni kezd. És az enyém lesz, és gazdagabb leszek tőle és általa. Semmit sem tudok befogadni igazán, amit nem tisztelek. Lehet, hogy megragadja a figyelmedet egy pillanatra, de megragadsz a felszínen, nem látod meg a lényeget. Lemaradsz róla.

Ez persze nem baj, ne kezd most ráncolni bájos homlokodat! Csak arra kérünk, néha, amikor játszik, nézz a lábad elé! És ha még bíztatod is, bíztatod, hogy nyerjen… Kérlek, ne rombold össze a férfiak játékait!